Az aszexuális tetovált lány thrillerében több a csavar, mint amennyit bárki is várna. És mint amennyi kellene.
Bikiniben Skandináviában
Nem gyengül az új skandi hullám és ez jó. Továbbra is számolatlanul érkeznek a hideg fuvallatot árasztó regényadaptációk Svédország és Norvégia irányából, a nagy számok törvénye alapján időnként egy-egy gyengébb alkotást is magukkal rántva, ám többségében még mindig minőségi thrillerekkel tömve meg az európai vetítőket. A viszonyítási pont még jó ideig a Millenium-trilógia lesz, nem véletlen hát, hogy a Noomi Rapace főszereplésével érkező Babycall most még inkább figyelmet kap, nem is teljesen érdemtelenül. Gyorsan hozzáteszem, ez a film nem regényadaptáció, pedig első megtekintésre annak tűnt. Egy kevésbé sikerültnek. Egy megfilmesíthetetlen szöveg megfilmesítésének, egy pszichotikus, többszörösen összetett, több belső monológból valahogy egésszé csavarodó szuperthrillernek, amelynek az egészen más lehetőségekkel rendelkező film mint média csak darabos lenyomatát adhatta. És így derül ki, hogy a király, ha nem is meztelen, de bikiniben pózol a zártosztályon.
[img id=407415 instance=1 align=left img]Anyák napja
Anna szerepében tehát Noomi Rapace-t láthatjuk, akiből azonban A tetovált lány, vagy akár a Prometheus után itt teljesen hiányzik minden vadság és szexiség. Egy zavart anyát alakít, aki tíz éves gyermekével együtt láthatóan bujkál volt férje elől, az ugyanis súlyosan bántalmazta őt és a fiúkat. A hatóság emberei azonban úton útfélen emlékeztetik, az ügy még nincs lefutva, úgyhogy nem árt, ha jól viseli magát, mert még az is lehet, hogy a férj kapja meg a gyerek felügyeleti jogát. A másik fontos szereplőnk Helge (Kristoffer Joner), kicsit a 40 éves szűz benyomását kelti, akinek viszont ez nem olyan vicces. Bolti eladóként unja az életét, közben anyja egy lélegeztető gépen haldoklik éppen. Helge segít kiválasztani Annának egy babariasztót, amit friss kismamák vásárolnak előszeretettel, s ami egy adóvevőként szolgál, hogy a szülő a saját hálójában is hallhassa a csecsemője békés szuszogását a másik szobából. Anna ennek megfelelően az egyik éjjel szörnyű sikoltozásra riad, az adás azonban nem az ő gyermekétől jön. Ez volna hát a film krimi-szála. Ennél természetesen sokkal fontosabb, hogy "a pillangó álmodik engem, vagy én a pillangót"; ugyanis olybá tűnik, anno Helge is megvívta a maga harcait mániákus anyjával.
Írom versem, ahogy jön
Idővel vagy olyan magasra hág a kíváncsiságunk, hogy ha láttunk már néhány csalódást keltő filmet, reflexszerűen beindul egy kisebb szorongásérzés: hogy ebből a labirintusból nem lesz kiút. Hogy a történet nem fogja áthasítani önmaga gordiuszi csomóját, hanem egy olyan végkifejletet tár elénk, amely sajnos már nem igazolja az addig sejtett zsenialitást. És többen úgy érzik majd, tényleg ez történt. Nem mondhatom, hogy egyértelműen, hiszen nyilván voltak és lesznek is nézők, akiknek ez így végül is kerek, még ha bonyolult, vagy még inkább, ahogy mondani szokás, nem hagyományos befogadást igénylő. Én mégis hajlok rá, hogy ez a lezárás inkább suta, mintsem zseniális. S ezt még inkább alá is támasztja Pal Sletaune rendező vallomása, miszerint időnként előre kőbe vésett szinopszis híján maga sem tudja még a forgatókönyvírás félidejében, hova is fog kifutni ez az egész. No igen, ez a bohémes munkamódszer működött már egy-egy korszakalkotó zseninél, de azért lássuk be, az ilyesmi ritka madár. Illetve nem ez tesz valakit zsenivé, hanem fordítva.
Kinek ajánljuk?
- Pszichothriller-rajongóknak.
- A skandináv-vonal kedvelőinek.
- Akik A tetovált lány óta odavannak Noomi Rapace-ért.
Kinek nem?
- Akik világos történetvezetést követelnek: ki a gyilkos?!
- Akik anyuka születésnapjára akarnak mozijeggyel kedveskedni.
- Akik megvárják az amerikai remake-et.
6/10
