Violeta Parra élete igazolja az igazságot: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. S noha a félindián chilei énekesnő nagy művészi pályája tele volt személyes tragédiákkal és nehézségekkel, a várt empátiát s katarzist nem kapjuk meg. Kritika Andrés Wood filmjéről.
A sokak által tehetségesnek és említésre érdemesnek tartott rendező ötödik filmje a Violeta Parra életét feldolgozó életrajzi dráma, s mint olyan, az első, hazánkban bemutatott alkotása. A rendező, aki többször fordult már a múlt feltárásához, és így mutatja be kicsit hazája, kicsit Dél-Amerika kultúráját, talán készített már jobb filmet is.
Ez talán jelen írásnak is kulcsszava. Hogy a filmnek telik csak ennyire, vagy a mi távoli európai gondolkodásunk nem érezteti jobban a lényeget, de a Violeta – Köszönet az életnek nem jut tovább a kulturális ismeretterjesztés nemes, de kétségtelenül egyszerű szerepén. Úgy is mondhatnám, nem őrjít meg, nem küld a pokolba, nem élteti át velünk a katarzist. Pedig egy filmtől igenis ezt várjuk. Főleg akkor, ha a főszereplő amúgy megőrül, sír, szenved, néha pedig boldog. Röviden amikor pokolra kell mennie.
Remek filmalap, óriási lehetőség a fentiek megjelenítésére, mégsem történt meg. Beállítva a karaktert a XX. század történelmi viharaiba (1917-1967 között élt), sok lehetőség lett volna a rendező kezében. Pedig a minta megvolt. Egy énekesnő, aki szegény sorból jön, idővel rátalál a hírnév és a boldogság, a film alaphangulata pedig valami keserű ízt hagy bennünk. Igen, ez a Piaf 2007-ből, Marion Cotillard főszereplésével.
Az összehasonlításban azonban nemcsak a két színészi játék közti különbségben (a főszereplő Francisca Gavilán eddig többnyire TV-sorozatokban szerepelt), hanem nagyjából minden pontban alulmarad a chilei kistestvér francia elődjével szemben. A csupán 110 perces film vontatott, sokkal hosszabbnak tűnik, a színészi játék és a dialógus semmi újat vagy húsba vágóan eredetit nem hordoznak magukban, a történet egésze, ahogy az egyes szálak, néha kicsit kidolgozatlannak hat; és ami a leginkább fáj: hogy nem fáj. Pedig ennek a filmnek fájnia kell.
Violeta Parra egy különösen erős személyiség, aki minden ellentmondás nélkül tette a dolgát születésétől haláláig. Minden erejével saját kultúrájának megismertetését tűzte ki célul, s ezt tette rendezője is. Tisztes ismeretterjesztés, többet nem várok hát tőle.
