A legyőzhetetlen (gazdag, tudós, kick-boxban, parabellumban és szanszkritban utolérhetetlen) megérkezett (Lara Croft: Tomb Raider, rendezte Simon West. A címet nem írják ki magyarul - sírfosztogató - minek, úgyis tudja mindenki...). Mert a lány egy sikeres komputerjáték hősnője, speciális vonzereje, hogy bár mindenben lekörözi a fiúkat, nem utálja őket, szóval olyan álfeminista. Persze minden össze van benne hordva, ami ma sikkesnek számít: velencei palota, lézerágyú, sivatagi katakomba, szabadkőműves öszszeesküvés, nindzsacsaták, kambodzsai romváros, meg temérdek laptop. Mégis csak hangos, nem jó.
A sztori az unatkozó ladyvel (Angelina Jolie) kezdődik, Lara Croft legalábbis így tengeti életét: kastélya halljában (negyven méter magas) bungie-kötélen ugrándozik vagy túlélési gyakorlatokkal múlatja az időt (van valami béna számgépes partnere, az kormányozza ellene a pusztító robotgépeket), de aztán talál egy órát, amely bár több száz éves, hirtelen járni kezd, sőt kezébe kerül apuka üzenete a síron túlról, miszerint valami ősi varázskavics darabjait kell megtalálni, mert hogy aki azt egészben birtokolja, az vissza tudja forgatni az idő kerekét, és ezzel egy új Sztálin, Hitler, Milosevics lehet. Nosza indul a parti: az óra nem elég, kellene még két másik alkatrész, melyeket annak idején - ezer éve? - szanaszét rejtettek el a világban, nehogy már megtalálja valami rossz ember. Jön is a rossz ember, a csábos (Iain Glen), meg száz lézerfegyverese, és megindul a sokmenetes csata. Több kontinensen, persze ősi sírokban, templomokban, antik kőgépek világában csatáznak. Kitaláltad, az Indiana Jones kísért itt is: hányadszor, istenem: ami azt mutatja, hogy a nagy ötleteket érdemes újrarágni. A tét - mint mindig - a világ sorsa: ha a rossz ember győz, oda az élet, ha a lány - úgyis tudod.
Nekem akkor kezdett gyanús lenni ez a keverék, amikor a maradék kincs felkutatásához a rossz emberek valami óriás Buddha-szobrot igyekeztek ledönteni: nem tálibok ezek? - kérdeztem magamtól. Hát persze hogy nem, csak a filmcsinálók úgy gondolták, otthonosabban tájékozódsz, ha az esti híradó is benne van a filmben.
Ami persze nem baj: ez egy ilyen műfaj. A moziváltozat igaziból azért uncsi, mert az egyébként klassz Angelina Jolie csak azt csinálhatja, ami belefér a játék adta keretekbe: nem lehet szerelmes, nem mehet férjhez, nem írhat a rovarokról, nem ábrándulhat ki az egész nindzsalétből: belül ő is csak egy program. Igaz, valami kis feszültség azért adódik, Angelina olykor bombázóként feszegeti pulóverét, szerepét, a mese állandó kereteit, várnád, hogy kitörjön, de a producer nem engedi. Ennyi.
Azon mosolygok, hogy ez a fiús lány, e majdnem kétnemű figura lett a kor szimbóluma. Tom Wolfe, a nagyszerű amerikai író mellekkel rendelkező fiúknak nevezte ezeket a lányokat, az uniszex (androgyn) külső valahogy benne van a levegőben, sok lány akar vékony, izmos, keskeny csípőjű nő (majdnem fiú) lenni: Lara ennek a trendnek modellje. Ezen túl legfeljebb az benne a pláne, hogy mégis vonzó, szexi és olyan mintha élne. Pedig nem.
Vagyis igen: Angelina Jolie (a színésznő) interjúival tele van a világ, melyekben talpraesett, klassz nő. Utálja Hollywoodot, szeret marháskodni. És most kaszálni fog ezzel a mozival.
