Művészfilm, nagy név, szép díj (a berlini fesztiválról), jó mozi. Wim Wenders A milliódolláros hotel című alkotásáról beszélek, amelyben nem lőnek, nem vetkőznek vagy üldöznek, csak mesélnek. Kicsit dilis emberkék laknak a lerobbant hotelben, amelynek csak régről itt maradt nevében szerepel a sok pénz. Az egyik tikkes, egy festő leveti magát a tetőről, és a hotel egy pillanat alatt az érdeklődés középpontjába kerül. Aki meghalt, egy milliomos fia volt ugyanis, a dilisek meg elhatározzák, hogy a festményeket eladják: most, hogy áll a botrány, a "mártírképeknek" biztosan lesz piaca. Aztán megjelenik Mel Gibson, a dekás, akinek milliomos apuka kiadja a munkát: meg kell találni a gyilkost. Olyan nincs, hogy öngyilkos lett a fia. (Gibson merev járású, s főképpen a maszkja isteni: gallérja rozsdamentes acélból van, ő maga ugyanis súlyos gerincsérült, így aztán kicsit Erich von Stroheimet idézi A nagy ábrándból.)
És elkezdődik a bújócska. A sztori mélyén persze ott a nagy parabola: a dilisek ott bent a szállóban valójában az okosok, a kinti világban élő normálisok viszont egytől egyig őrültek. De itt ennek a fordított diliháznak "médiális" okai vannak: a normálisok világát a média kavarja meg, amelyet viszont innen a diliházból irányít ez a pár flúgos. Mel Gibson először igen elvágólag nyúl a témához: mindenki gyanús, és aki gyanús, az a tettes. Így aztán pont a legszelídebb debil fiúra (Jeremy Davies) száll rá, szegény beszélni is alig tud, annyira szerelmes a hotel holdkóros lányába (Milla Jovovich), s egyébként is.
A nyomozat elsőre nem jön be, de a dekás kemény marad, minden szobába poloskát rak, figyeli a társaságot, próbálkozik a lánnyal is, elkap valami ártatlan fickót. Aztán a szerelmes fiú egyszer csak bevallja, hogy ő volt a tettes. Persze a hotelbéli cimborák veszik rá a balhéra, ezzel is felfelé megy a képek ára - a srác videóra mondja vallomását, nemcsak a rendőr, de a tévé is megkapja, amire vevő. Nem csoda, hogy egyre nagyobb lesz a médiacirkusz, külön stáb áll a ház előtt. Aztán bejön a terv is: megjelenik a piacvezető műkereskedő, és azt mondja: "Hogy mi a művészet, azt én mondom meg, nem a művész. Az nem baj, hogy ez az áru szemét, lényeg, hogy én el tudom őket adni." A flúgosok dáridóznak, a híradó meg minden este hoz valami zaftos álsztorit az állítólagos zseniről meg a még inkább állítólagos gyilkosról.
Ekkor már Gibson is egy kicsit zavarban van: ő, a profi, tudja, hogy a videó link dolog, de a milliomos apuka nyomja a csengőt, neki tettes kell. Nem mesélem el, a fontos az, hogy a média jóvoltából a valóságból álom lesz, a fantáziából realitás, sőt üzlet. A retardált fiú a világ legszebb szerelmes verseit mondja, mindenki hepi, csak azt nem lehet tudni, hol kezdődik a valóság, és hol a posztmodern. Wenders szatírája azt sugallja, hogy még a klasszikus bűnügyi micsodában sem lehet már kiigazodni, nemhogy neked, nézőnek, de a profi zsarunak sem. Tán még a rendezőnek sem. Ő élvezi, hogy minden a feje tetején áll. Ha már a művészetről is csak műkereskedő vagy dilettáns mondhat érvényes ítéletet.
Abban is van némi irónia, hogy a sok tikkes között csak ez a szerelmes debil fiú az egyetlen érző tulajdonságokkal rendelkező ember. Igaz, ez már Wenders speciális lírája: a csodás verseket, a szép szavakat csak a dadogós csókot, emberi érintést nem ismerő retardált mondhatja ki ebben a világban.
És persze a zene (az U2 együttes dalai). A muzsika Wendersnél fontos képalkotó funkcióval bír: felhőkarcolók, utcaképek, konyhai csetresek felett-alatt ez a zene érzékelteti azt, ami nem látható, de ami nélkül a mese nem érthető. Hogy nem kell nevetni ezen a sok csodabogáron, nem a flúgosoké ez a mese, ez a film a művészet önsiratása. Ezen túl pedig része annak az ambivalens viszonynak, ahogy Wenders Amerikához kapcsolódik: a sztori Los Angelesben játszódik, a fazonok is csak ott teremhetnek - a mese viszont az Európából áttekintő kritikus pillantás iróniája, fájdalma.
Szóval érdekes. Csak ne várj csodát.
