Tudom, hogy teljesen fölösleges a magyar filmcímek miatt idegeskedni, egyrészt már sokan megtették, másrészt a címek sorsa akkor dől el, amikor még nem is biztos, hogy a forgalmazó látott akár egy kockát is az alkotásból, de azért jobb volna, ha meg lehetett volna menteni a nevet az Egy szerelem története című semmitmondás helyett.
Eleanor Rigbynek hívják a főhőst, pontosabban az egyik főhőst, és mint mondják is neki: nehéz lehet így élni.
Mert Eleanor Rigby egy Lennon–McCartney-dal címe, és a név rögtön el is helyezi szegény lányt a világban: a papa Rigby- és Beatles-rajongó. Amúgy egyetemi tanár is, meg pszichológus, szóval halmozottan hátrányos helyzetű szegény lány, már ami az idegrendszerét illeti.
Így is kezdődik a film: keserves arccal kerékpározik New Yorkban az egyik hídon, aztán letámasztja a bicajt, és hogy mit tesz, azt kitaláljuk, meg az ijedt járókelői gesztusokból is rá lehet jönni.
A címszereplő megöli magát. És ez nem a vége a filmnek, hanem az eleje. Hogy pontosak legyünk: három filmnek az eleje, belátható időn belül megnézhetjük ugyanezt a történetet a férfi szemszögéből, aztán talán valami semleges harmadik szemszögéből. Igen, ugyanaz, mint A vihar kapujában, de ez valóban három film, és mivel az első egy nyugtatózott, labilis és érzékeny lélek szemszögéből mutatja meg az eseményeket, hát lassúcska, csöndes, néha már szétesni látszik.
Nem tudom, mennyire volna mindez elviselhető, ha nem volna fedezetként igen jelentős filmszínészet is csatasorba állítva. James McAvoy savószemei, Isabelle Huppert boros lelazultsága, elfedett neurózisa, William Hurt bölcs tehetetlenkedése. És legfőképpen Jessica Chastain, a hol ijesztően üres, hol meglepően szép vonásaival, finom és érdekes vászoni létezésével. Tudnék vagy harminc kedvenc jelenetet mondani, de legyen elég csak egy: ahogy alvó férjét letakarja, és közben megfeszül a nyakán egy izom, mert próbálja könnyedén leteríteni azt a takarót, fel ne ébredjen, szegény.
Közben egy másik történet is zajlik. Ned Bensonnak ugyanis ez az első filmje, vagy első három filmje. Tíz évig harcolt érte, és ez pontosan látszik is. Nagyon fiatal a forgatókönyv és a rendezés szemlélete, az öregek inkább csak szükséges kellékek a fiatalok mellett, nem róluk szól a történet, pedig néha úgy tűnik, ők legalább annyira érdekesek lehetnének.
Vagy, hogy ha már ennyi játékidő áll rendelkezésre, talán őket is komolyan lehetett volna venni, egy kicsit valóságosabban lehetnének jelen. De ha nem, nem, nyilván van egy pillanat, amikor a forgatókönyv újraírását le kell már zárni, ez csak egy film, nem maga az élet. Bár lehet, hogy ezt Ned Benson nem így gondolja.
Még nem világos, mivé kerekedik ez az egész, meddig szaladunk majd a további bemutatók után. Kijózanodunk, vagy belekerülünk ebbe a filmbe, éljük a mások életét, miközben mégis a miénk fogy el. De most még olyan jó.
