A Föld után

   zene: James Newton Howard
   vezényel: Pete Anthony
   kiadás éve: 2013
   kiadó: Sony Masterworks
   játékidő: 57:23



     Dicséretes dolog, ha egy fiú az apja hivatását szeretné folytatni, ahogy a papától is az, ha ehhez minden segítséget megad neki. Azonban ahogy a legritkább esetben hallunk tehetséges festőművészek tehetséges festőművésszé vált fiairól és lányairól, úgy igaz ez a színészetre is: a tehetség nem feltétlenül öröklődik. Persze akad nem egy pozitív példa, hogy ne menjünk tovább Kirk és Michael Douglasnél, filmzeneszerzők esetében pedig szinte nincs is olyan keresztnév, melyhez a Newman vezetéknevet társítva ne egy remek komponistát kapnánk (még ha itt nem is feltétlenül apa-fiú a rokonsági szál). Az viszont biztos, hogy Will és Jaden Smith közül csupán az idősebbik neve fog fennmaradni a filmezés nagy történelemkönyvében, az utóbbi pedig maximum lapozgathatja azt, de csak igen óvatosan, nehogy véletlenül kárt tegyen benne.
     Csúnya dolog a személyeskedés, vágjunk is rögtön bele. A jófiú szerepkört már-már kínosan őrző papa kvalitásait kevesen vitatják, én sem teszem, ugyanakkor ez így van a sarj kapcsán is, csak más formában. Ahol ugyanis a tehetség szikrája sincs meg, ott szintén senki nem fog vitatni semmit: nincs, és kész. Ez A Föld után esetében azért problémás, mert úgy tűnik, mintha Will, a sztori kitalálója azt kifejezetten Jadenre szabatta volna, sőt egyenesen utóbbira épül M. Night Shyamalan sci-fije. Folyamatosan csodálkozó tekintetű ifjú hősünk egy űrhajótörést követően egyedül lohol az emberiség által már rég magára hagyott Föld burjánzó dzsungelében, hogy segítséget hívhasson a távolból, miközben magatehetetlenül heverő apja a roncsok közül rádión tartja benne a lelket. Helyzetüket nehezíti, hogy a forgatókönyv egy, az emberekre veszélyt jelentő fenevadat is elhelyezett az űrhajón, mely immár szabadon kóborol, és csak arra vár, hogy a fiú elbambuljon, s ekkor lecsaphasson rá - de mivel a srác erre eleve hajlamos, a lénynek nem kell sokáig várnia...

     Én sokáig Shyamalan legkitartóbb rajongói közé tartoztam, számomra még Az utolsó léghajlító sem volt annyira elviselhetetlen alkotás, amennyire a kritikusok annak tartják - már amennyiben egy szimpla ifjúsági filmként kezeljük, s nem a felnőttek pályáján játszónak. Ma már azonban én is azt mondom, hogy valami kisebb volumenű produkcióval kéne a recenzorok által szinte egyöntetűen gyűlölt direktornak teljesen újrapozicionálnia pályáját - az általa íróként jegyzett Ördög például tökéletesen alkalmas lett volna egy rendezői visszatérésre. A Föld után nem lett ilyen, hiszen egy hihetetlenül semleges, feszültséget nem tartalmazó alkotásról van szó, ahol érdekességet talán csak az elhagyott bolygónk megjelenítésében találni. Az ifjabb főszereplőért nincs miért szorítani (e szempontból izgalmasabb még "The Coolest" című számának videoklipje is, ahol legalább azon lehet izgulni, hogy a háromperces nyöszörgés végére vajon elalszik-e a hiperlaza multitalentum), és valljuk be, a sráccal magát "uram"-nak szólíttató katonatiszt apa sem az a kifejezetten szimpatikus karakter. Miközben Tom Hankset még akár órákon át elnéztem volna a Számkivetettben, ahogy magányosan tesz-vesz, itt kizárólag azért szurkoltam a főhősnek, hogy minél előbb érje el, amit akar, aztán húzzanak már végre gyorsan haza.

     Túlságosan el lettünk kényeztetve, az az igazság. Hozzászoktunk már, hogy James Newton Howard a Shyamalan-mozikhoz kiemelkedő aláfestést ír. Van, ahol igen eredeti a score (A sebezhetetlen), akad, ahol a film nívóját magasan túlszárnyaló (Az utolsó léghajlító), s nemegyszer egyenesen filmzenei alapművek születtek, mint A falu és a Jelek esetében. Ennek következtében viszont már csalódunk, ha egy Shyamalan-Howard kooperáció nem ad többet egy szimplán igényes score-nál, és nem vesszük figyelembe, hogy más zeneszerző pályáján például A Föld után szimfonikus dallamai egyenesen kiugró kompozícióknak számítanának. Már az album első négy trackje is kellemes hallgatnivalót kínál: a "The History of Man" kellően hősies és felemelő, az "I'm Not Advancing You" melankóliája megkapó, a "Pack Your Bags" finoman ösztönző, a mindössze 48 másodperces, mégis erős "Leaving Nova Prime" pedig remek lenne akár egy sci-fi záró képsoraihoz is, ahogy egy űrhajó új viszontagságok felé távolodik. Utóbbi téma később zongorás változatban is felbukkan: a bensőséges "Saved by the Bird" az album egyik titkos ásza.
     A gondok akkor kezdődnek, amikor feszültebb megközelítésekkel szembesít bennünket a nagyzenekar, hiszen ekkor sokaknak problémás elvonatkoztatni attól, hogy az adott jelenetekhez pontosan ilyesmikre volt szükség, s emiatt lemezen hallgatva nehezebb falatok. Erre példa a feléig horrorisztikus, majd egyfajta visszhangzó ambientbe váltó "Can You Ghost?", a kakofonikus "Ship Tears Apart", a mogorva csellóhanggal gazdagított "Dad, Are You There?", a feszült, mellesleg elég átlagos "Run to the Volcano", a nem különösebben hallgatóbarát "Chase Through the Cave" vagy a dinamikus, őserdei hangulatú, fafúvós-rikoltásokkal színesített "Nest Battle". Kifejezetten figyelemre méltó megoldásokkal dolgozik ugyanakkor a feszültséget a visszafogottsággal tökéletesen párosító "Safety in the Hog Hole", a thrillerekbe illően nyugtalanító "Four Vials Remain, Sir" és a tompa gonghangot bevető "Get Me Into the Cockpit", illetve a dinamikus, remek dobütemmel zakatoló "Bird Attack". A "The Mission" hátterében ügyesen bújik meg a kórus, a vonóscentrikus "Abort Mission", valamint a szerzőre jellemző fúvóstrillázást is felvillantó "See the Peak" pedig akár A faluban is jól elfért volna. És végül említsünk meg olyan kiváló trackeket, mint például az egzotikus és nagyszabású "Kitai on Earth", a kórussal kiteljesedő "The Tail" (mely a soundtrack egyik csúcspontja), a szólózongorás, kimondottan szép "Kitai Finds Cypher", az inkább atmoszférája és magas női hangra emlékeztető sóhajai miatt kiemelhető "Somewhere to Hide", illetve a "Ghosting", mely bámulatosan sűríti egy trackbe a score különböző zenei hangulatait. A kiadványt az "I Wanna Work with Mom" és az "After Earth" zárja, melyek szintén kiemelhetőek az egyórányi muzsikából.

     Az album első két meghallgatásakor csak tanácstalanul hümmögtem, hiszen nem tűnt túl egységesnek, valamint hiányzott a CD-ről a rendező-zeneszerző páros munkáinak legvégéről szinte megszokott hosszabb, katarzist kiváltó zenei remekmű is. Ha rögtön ekkor született volna meg ezen írás, most felül hat pont díszelegne. Azonban közben a filmet is letudtam, és azt tapasztaltam, hogy bár az messze nem lett jó, ezzel ellentétben score-ja a kevés pozitívum közé sorolandó. Emellett az ilyen írások elkészítésekor - a többszöri újrahallgatásnak köszönhetően - sokszor felbukkannak olyan, addig általam nem is észlelt ötletek és finomságok, melyek elismerésre késztetnek, és A Föld után zenéje bővelkedik ilyenekben. Az is felhozta a művet, hogy még ha folyamatosan hallgatva nehezebben befogadható is, a trackeket külön-külön, szúrópróbaszerűen lejátszva szinte az összesre igaz, hogy jelen van bennük valami érdekes, elsőre akár észrevehetetlen megoldás. Nem hiszem, hogy James Newton Howard e műve a közeljövőben ismét le fog pörögni nálam, mert kiugróan jónak valóban nem lehet nevezni, de ha nem korábbi mesterműveivel vetjük össze, akkor egy tisztességesen elkészített sci-fi-kalandzenével szembesülünk.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu