Köbli Norbert immár másodjára bizonyította be, hogy a zsánerfilm nem szükségszerűen szitokszó a hazai filmgyártásban. A berni követ forgatókönyvírója az 56-os forradalom poszttraumatikus nemzettudatát a thriller sallangmentes sémáival szegezte falhoz.
A fordulathajszoló, egyéni vagy nemzetidentitás repedéseit kitöltő thriller ilyen tiszta lecsapódása igen ritka a magyar filmben. A 2000-es években pár midcult fenegyerek debütálása magabiztos, de műfajilag korántsem homogén hangot ütött meg. A Kontroll vagy A nyomozó a thriller veretes formajegyeit egyszerre fogták bele a noir, a krimi és a fekete komédia posztmodern akkordjába, így filmjeik sematikus zsánerdarabból szerzői műfajértelmezésekké hangolódtak át.
A szintén Köbli által jegyzett A vizsga azonban már sokkal céltudatosabban nyúlt vissza a thriller Magyarország filmművészetébe alig kapaszkodó gyökereihez. Habár Bergendy Péter rendezése jól kivehetően a kémfilmmel is szoros viszonyt ápol, kizárólag a műfaji formulák fojtó sötétjében engedi kibontakozni Köbli történetét. Ugyanez a feszesre húzott szakmaiság diktál A berni követ talpalatnyi cselekményterében is. Az alacsony költségvetést, szűk játékidőt és műfaji toposzokat a rendező, Szász Attila jó stílusérzékkel kovácsolta koncepcióvá. A filmnek kamarajellege dacára mégis sikerül óvatosan kitapogatnia a politikai thriller háttérmechanizmusait.
1958-ban két szabadságharcos behatol a berni magyar követség keskeny terű, matt félhomályába, hogy a Belügyminisztérium kódjait beolvassák a Szabad Európán. A tetőtérben túszul ejtik a címszereplő Koroknai (Kulka János) figuráját. Miként maguk a karakterek, a szüzsé is vállaltan nyílegyenes, eltekintve Kulka nagykövetétől, aki egyértelműen a film protagonistája. Rajta keresztül pedig Köbli a korabeli magyar pártvezetés, közvetve az állam belső vívódását teszi meg központi szereplővé. A székhez kötözött Koroknai kénytelen szembenézni lelkiismeretével és bevallani az államapparátushoz fűződő ambivalens érzéseit. Ő a parancsok és ideológiák között megrekedt kisember, ugyanakkor a hatalmi spirálból kikerülni képtelen (és nem is hajlandó) manipulátor is. Szász finom szimbólumokkal erősíti meg ezt a lehetetlen létállapotot, elég, ha Koroknai törött szemüvegére és a kizárólag a padlásablakon keresztül beáramló vakító fényre gondolunk. Az operatőr egyébként általánosan derengő atmoszférát von az események köré és magától értetődő ecsetvonásokkal kanyarít ki egy életszerű szeletet a sűrű füsttel fedett ötvenes évek borújából.
A berni követ történelmi emlékezethelyként is hibátlanul funkcionál. Koroknai cinizmusból gyúrt figurája révén (számára nincsenek oldalak, a forradalmat pedig szakmai ügyként értékeli) a film elegánsan felülemelkedik a kortárs politikai alakulatok sokszínű, kelletlen retorikáján, magyarul nem nyeli el a fröcsögő ideologizálás. A rendezőt ugyanis a műfaj formanyelve és lappangó lehetőségei érdeklik, így a film valójában – hasonlóan A vizsgához – a suspense tankönyvbe illő alkalmazása, valamint az információ mértani pontosságú adagolása (nem utolsósorban a színészek örömteli látványa) miatt válik Szász Attila erős belépőjévé. Viszont sokkal inkább dicséretes, korrekt mű, mint – a kritika által félig jogosan, félig elhamarkodottan – műfaji szempontból forradalminak kikiáltott mérföldkő. Az csupán a magyar filmipart jellemzi, hogy a thriller viszonylag mostoha körülményeivel, illetve az alulreprezentáltsággal szemben egy biztos kézzel lekerekített zsánerprodukció kivételnek bélyegezve már a zseniális egyediség határát súrolja. Szabályosra csiszolt műfaji volta ellenére tagadhatatlanul invenciózus és míves munka, ami Koroknaihoz hasonlóan – bár vele ellenkező előjellel – a szikár szakmaiságot jelöli ki követendő mintaként.
