Mire elég nyolc perc? El lehet szívni egy cigit, lezavarni egy nagyon gyors menetet a csajunkkal/pasinkkal (pettingre fél perc jut, erre tessen odafigyelni), ha világbajnokok vagyunk, kirakhatjuk a bűvös kockát vagy hatszor, de vajon ennyi idő elég arra, hogy megtaláljon az ember egy bombát egy vonaton? A Forráskód ennél sokkal izgalmasabb kérdésekre is választ ad.
Colter Stevens helikopterpilóta pár dologban biztos: nincs neki mosolygós arcú, barna hajú barátnője, nem szokott Chicago és valamelyik alvóvárosa között vonattal ingázni, és nem olyan tanyafeje van, mint annak a csávónak, aki a tükörből néz vissza a vonat WC-jében éppen.
Colter Stevens arra viszont határozottan emlékszik, hogy pár perccel ezelőtt még a helikopterében ült, és Afganisztánban repült bevetésre. Ehhez képest most a vonaton van, leöntik kávéval, és egyik utastársa egy közepesen ismert köcsög, aki még be is szól neki, amikor ránéz. És amikor feláll, hogy a vele szemben ülő csajjal tisztázza, hogy ő kicsoda is valójában, akkora robbanás szaggatja atomjaira a vonatot, amekkorát utoljára a Halálcsillag elpusztításánál láttunk.
Stevens a helikopter fülkéjében tér magához, azt sem tudja, hol van, és miért, csak azt, hogy egy hang folyamatosan azt kérdezi tőle, hogy megvan-e a bomba, és ki a merénylő. A mindenféle külső ingertől megfosztott, dezorientált pilóta fel sem fogja mit akarnak tőle, egy monitoron megjelenik ugyan egy nagyon szigorú fejű, dominatekintetű katonanő képe, de Stevensen ez sem segít sokat. Milyen bomba? Hol vagyok? Miféle merénylő? Maga meg ki?
A Forráskód első harmadában a néző legalább annyira elveszettnek érzi magát, mint a főhős, aki hol a saját testében, hol egy szerencsétlen tanáremberében tér magához, és egyre jobban unja az ugrándozást meg a bizonytalanságot. A hadsereg (légierő?) viszont sehol nem arról ismeretes, hogy mindenfelé magyarázattal szolgáljon, keresse meg a bombát, honvéd, ne firtassa, miért, mert csak, azért.
Amikor Stevens az idegösszeomlás szélére kerül, az otthon minden bizonnyal kipeckelt szájú férjet tartó és latexruhában parádézó felettes megszánja, és elárulja neki, hogy egy kísérleti berendezésben ül, ami lehetővé teszi, hogy egy halott agyába belebújjon, de csak a delikvens életének utolsó nyolc percére, mert a halál után az agy még ennyi infót tárol.
Igen, marhaság, de a science fiction már csak ilyen műfaj, a Hold után a zsánerben maradt Duncen Jones pedig nem vígjátékot forgatott, hanem egy akciókkal sűrűn megtűzdelt scifit. Stevens a nyolc perces intervallumra átköltözik egy másik testbe, és valóságként éli meg a tulaj életének utolsó pillanatait, aminek az első körben látott robbanás vet véget. Minél többször küldi vissza felettese, annál rutinosabban mozog a vonaton, pont úgy, mint Bill Murray annak idején az Idétlen időkig című romantikus-időhurkos vígjátékban, ami nem mellesleg az egyik legjobb ilyen témájú film evör.
A Forráskód azonban nem vicces, a bombát például azért kell megtalálni, mert a terrorista, aki a vonatra feltette, egy másikat készül felrobbantani, de már nukleárisat, és a nemzet visszafojtott lélegzettel várja, hogy az egy szem katona szerencsével jár-e, vagy sem. Stevens aztán rádöbben, hogy a neki adott magyarázat több helyen is sántít, és valami nagyon bűzlik, így pár nyolcperces menetet inkább arra használ, hogy utánanézzen saját magának és Goodwill nevű felettesnek, és sötét titkokra derül fény, ahogy azt sejteni lehet.
Nem lőjük le a poénokat, mert sokkal izgalmasabb együtt gondolkodni az egyre idegesebb pilótával, felfedezni és a helyére pattintani a rejtély darabkáit, majd ott ülni tátott szájjal a nézőtéren a stáblista alatt, és összerakni magunkban a látottakat. A befejező jelenet értelmezése heves vitákat váltott ki sok filmes fórumon, bár kis gondolkodás után azért helyére kerül minden, amit láttunk.
A film kifejezetten jó, Jake Gyllenhaal és a felettesét alaktó Vera Farmiga párosa tökéletesen működik, de a két színész közül Gyllenhaal játéka tűnik határozottabbnak és erősebbnek, tulajdonképpen elviszi a filmet a hátán. A történet érdekes és nem sablonos, a megvalósítás a viszonylag alacsony (32 millió dolláros) költségvetés ellenére nagyon jó, Duncan Jones megmutatta Hollywoodnak, hogy nemcsak kétszázmillióból lehet látványos filmet készíteni.
Cinematrix: 8
IMDB:7,8
