A főszerkesztő emberei

Egy nem ósdi, de mindenképp régi vágású politikai krimi született a néhány évvel korábban sikerrel sugárzott BBC-sorozat újragondolásából, nagy nevekkel, de kis alakításokkal.

A toll és a kard

Legkésőbb A keselyű három napja óta, minél többet nézünk filmeket, annál nagyobb előszeretettel hisszük, hogy a társadalomban vannak olyan önjelölt titkos szuperhősök, akik színes, testhezálló jelmezek és maszkok helyett olcsó zakókban tömik be az igazságszolgáltatás hézagait. Ezek a riporterek azok, akiknek saját szakállukra végzett nyomozásaik végül mindig leleplezik a szomorú igazságot, ha republikánus hallgatott le politikai riválisokat, ha demokrata lőtt szájon egy Fehér Ház-i gyakornokot. Szép idea a médiát a negyedik hatalmi ágként emlegetve hinni abban, hogy időnként az orrára koppint a másik háromnak és ahogy mondai szokás, a nyilvánosság erejével nem engedi, hogy elszemtelenedjen, bár szerintem mi, itt a világ ezen felén azt szoktuk meg, a legnagyobb disznóságok lelepleződésének sem feltétlen van következménye. Ettől függetlenül valóban szép és istennek tetsző dolog, amikor a demokráciával régebb óta küszködők valódi hősként ünnepelnek egy-egy oknyomozó riportert, akik ha mindennek a tetejébe még bunkók is és lerobbant autóval járnak, egyenesen imádják őket.
Ennek megfelelően A dolgok állása rögtön az elején szemlélteti, kivel is van dolgunk: a loboncos Russell Crowe ír rockot bömböltet a kocsijában, a hátsó ülésre dobálja az üres chipses zacskót, minden újabb esetnél rekordidő alatt győzi meg a helyszínelőket, hogy márpedig neki miért is van bejárása a szalag mögé, a hamburgeres pedig fejből tudja, mit rendel. Polcról leemelt figura, aminek ráadásul még porosodnia sem nagyon van ideje, annyit élnek vele, okkal. Viszont mindezt az erőltetettséget csak addig érezzük kellemetlennek, amíg húsz perc múlva se szó, se beszéd levetkezi a manírokat, és marad egy színtelen-szagtalan figura, otthagyva minket nagy csodálkozások közepette. Ettől persze még nem megyünk a falnak, hiszen további sztárparádé (Jeff Daniels, Helen Mirren, Robin Wright Penn - egyik kisebb szerepben, mint a másik) mellett Az utolsó skót király rendezőjétől, Kevin Macdonaldtól várjuk a fesztült perceket. De azok csak nem jönnek.

Ki ez, mi ez?

A történet alapvetően egy gyilkosság körül bonyolódik, az áldozat egy fiatal nő, a Ben Affleck játszotta - nős és politikus - karakter titkos szeretője. Holmi emberölésből persze még nem keveredne politikai thriller, így aztán szükséges további bonyodalmak beemelése, hogy aztán világra szóló összeesküvés keveredjen ki belőle, ami lehetőleg a Fehér Házból indul ki és valamilyen úton-módon köze van az iraki megszálláshoz is. Igazuk van, ha már lúd, legyen kövér.

Itt kell egyébként megjegyezni, hogy akinek ismerős a cím, azzal nem a képzelet játszik, hiszen Macdonald mozija egy meglehetősen sikeres 2003-as BBC-s tévésorozat adaptációja. A Washington helyett Londonban játszódó összesen hat epizódban David Morrissey és John Simm játszotta Affleck, illetve Crowe figuráját, de szerepelt benne Bill Nighy, a Vágy és vezeklés-es James McAvoy, és a Nem vénnek való vidék-es Kelly Macdonald is. Amihez viszont bizonyítatóan nincs semmi köze, az Wim Wenders 1982-es munkája, ami azonos magyar címmel (eredetiben: Der Stand der Dinge) jelent meg.

Valami van, de nem az igazi

Nagy erénye a filmnek, hogy nincs benne a végén "a beismerő vallomást sutyiban diktafonra vevős" leleplező jelenet, ami tényleg már akkor lejáratott volt, amikor anno Robert Redford kiment kávéért, mégis a mai napig eszébe jut valamelyik forgatókönyvírónak, ha nagyon menne már haza. Sőt, mivel itt némi katonai szál is befigyel a történetbe, még egy igazi US Army-s tisztelgést, lehetőleg lobogó alatt tudnék elképzelni, de szerencsére az sem kavargatja a gyomrunkat. Nyilván elég furcsán veszi ki magát, hogy arról írok itt, mi az a mi lehetne a filmben, de nincs, ahelyett, hogy arról tájékoztatnám az olvasót, ami van. De hát ennek is megvan az egyre inkább sejthető oka. A karakterek végigszövegelik a több, mint két órát, ritkán, nagyon ritkán holmi pisztolydörrenés ébreszti fel az emberben szunnyadó és akcióra álmodó nézőt, és persze, megyünk egyre előrébb, lassú, megfontolt léptekkel. Mivel a rosszfiú arcát már az első jelenetben láttuk, már csak az indíték kérdéses, de isten igazából az egész nem köti le annyira az embert, hogy bármi komolyabb izgalomra lehessen számítani. Azt pedig kifejezetten rossz látni, hogy Ben Affleck még nálunk is jobban unja az egészet. Őszintén szólva ijedten gondolok rá, mit lehetett ezen a sztorin hat epizódon keresztül húzni.

Kinek ajánljuk?
- A politika thrillerek kedvelőinek.
- A régi vágású bűnügyi filmek rajongóinak.
- Russell Crowe megátalkodott híveinek.

Kinek nem?
- Aki egy újabb A keselyű három napját vár a filmtől.
- Aki nem szívesen erőlteti az agyát ahelyett, hogy autósüldözést nézne.
- Pártkatona és bulvárújságíróknak.

6/10