Zack Snyder kultikus képregény adaptációjának kvázi folytatása nehezen nevezhető második résznek. Inkább ismétlés. Vizuálisan minden benne van, amitől sikeres lett nyolc éve a 300, de valami mégis hiányzik belőle. Illetve leginkább egy valaki.
Soha ne szórakozz egy spártaival
A 300 annak idején ugye egyrészt meglepte a nagyérdeműt. Azzal, amit Frank Miller eredeti művének ismerői jól előre sejtettek: hogy a vásznon nagyon jól mutathat a festményszerű, kaszabolós történelemóra – s mivel Snyder szebb napjain nagyon ért hozzá, hogyan kell mások egyéni stílusát másolni, akarom mondani filmre adaptálni, be is jött nagyjából a számítás. A csúcsmacsó spártaiak önfeláldozó akciója egyszerre volt bizarrságával együtt is közönségbarát képzőművészeti kísérlet, jelentős popkulturális élmény, valamint, de koránt sem utolsósorban: maradéktalanul szórakoztató popcornmozi. Na és ott volt Gerard Butler, hisz ő mutatta fel a leghatásosabban az alapanyagban szűkölő, csodálatos állatot. A green boxos, lassításos-gyorsításos körülmények között is naturálisan izzó tekintete, artikulátlan üvöltése egy életre megjegyeztette mindenkivel, milyen hely is volt Spárta. Olyan, ahol ilyen remek, brutálisan korhatáros hőstettek teremnek.
Ó, te szegény Themisztoklész
Leonidász tehát felrakta a lécet – teljesen egyértelmű volt, hogy kevesek képesek megugrani. De azért meglepő, hogy a 300 – A birodalom hajnala alkotói gárdája (köztük a producerként jelen lévő Snyder), mintha nem is próbálkozott volna ezzel. Hagyták, hogy szimpatikusan, ám de totálisan reménytelenül kínlódjon a főszereppel egy közepesen tapasztalt, derék ausztrál, Sullivan Stapleton, akire most nem kevesebb feladat hárult, mint hogy bemutassa, mi is történt a görögökkel azelőtt, azalatt és azután, mielőtt, miközben és miután a bátor spártai harcosok utolsó csepp vérüket is feláldozták a perzsák ellenében. Dramaturgiailag tehát érdekes is lehetne a dolog – hogy igazából mégsem az, sajnos tényleg Themisztoklészon múlik. Statpleton kétségtelenül igyekszik erősen nézni, és szépen is megy az izmos lábaival, de legjobb pillanataiban is csak gyenge szimpátiát hoz elő belőlünk. Butlert rettegve imádtuk – neki pedig drukkolunk, hogy ne röhögjék ki a katonái, amikor a diadalról szónokol. S azért ez eléggé nagy különbség.
A mindent legyőző nőerő
Ám talán mégis érezte a stáb, hogy valami nem oké. Az arannyal alaposan feldíszített Xerszész (ismét Rodrigo Santoro, meg az ő viccesen eltorzított hangja) mellett most az igazi genya is megmutatja magát (nicsak, a (fél)isteneket is manipulálják, ezt a meglepetést), aki nem más, mint egy hölgy, a kegyetlen, csúnyán néző, s még csúnyábban viselkedő szépség, Artemiszia. Eva Green rettentően élvezi a szadista boszorkány szerepét, jól is áll neki a kardozás-nyilazás-késelés, meg tulajdonképpen minden, amit csinál. Neki, s tényleg szinte csak neki írhatjuk fel, hogy a 300 – A birodalom hajnala kicsit mégis tud színészfronton is valami megjegyezhetőt mutatni. Azon felül persze, hogy a csatajelenetek közben az ember szinte keresi a videójátékos kontrollert, hogy ő is bekapcsolódhasson a küzdelmekbe.
Kinek ajánljuk?
- Akik nagyon szerették a 300-at.
- Akik szeretik Eva Greent.
- Akik szerint úgyis a látvány a lényeg.
Kinek nem?
- Akik Butler miatt szerették az első részt.
- Akik azt hitték, a 300 – A birodalom hajnala majd romantikusabb lesz.
- Akik szerint a történelem egy kicsit sem szexi.
6/10
