Mintha eleve el volna rendelve, a gyerekek mindig a felmenők sorsát másolják. Mert ha a szülők mindent jól csináltak, a fiaiknak-lányaiknak ezt a mintát kell követniük. De ha elszúrták az esélyeiket, akkor is meg vannak győződve arról, hogy elég tapasztalatot szereztek a hibáikból, s alaposan kielemezték mások sikereit is. Másodjára így már biztosan helyes döntést hoznának – ezt gondolják. Na, ezért kényszerpálya a gyereké, ezért kell valamelyik szülője életét újraélnie. S ha ugyanezt a sormintát visszamenőleg több generációra rávetítjük, fény derülhet egy család sorsfeladataira, amit nevezhetünk akár családi karmának is.

A baj persze mindig abból adódik, hogy a gyerek egyáltalán nem akarja utánozni az elődöket, ezért minden egyes tette az ő ellenükben megfogalmazott kiáltvány. Így van ezzel Napra jutnifőszereplője is. Háy János legújabb könyvében a gyerek a megkérdőjelezhetetlen apai elvárások miatt fokozatosan eltávolodik szülőfalujától, a társadalmi közegtől, amelyben gyermekkorát leélte, és ami az ő szemében összekapcsolódik a szülők életével. Persze mindkét szülő arra ösztönzi, hogy menjen el a faluból, a városban legyen belőle valaki, mert úgy jobb lesz neki. Azt azonban ők maguk sem gondolták volna, hogy a gyerek az elköltözéssel egyidejűleg elszakad szüleinek értékrendjétől is.

A Napra jutni tematikája ugyanaz, mint A gyereké. Az évek elteltével azonban más tanulságokat vonhatunk le az irodalmasított mozaikokból. Már egészen más a perspektívánk. Az 2007-es nagy regényben Háy a faluból elindulás pillanatától követte a gyerek útját, a Napra jutni 2010 és 2012 között született novellái ezzel szemben a gyermekkorra fókuszálnak, az elszakadás miértjeit szemléltetik. A rokon témaválasztás miatt persze sok a visszatérő motívum, sőt némelyik szöveg egy az egyben visszatér (pl.: A Senák), de a hangsúlyok egészen máshova kerülnek.

Ezúttal is sok az ismerősen vicces jelenet (például amikor az apa a háztetőn képtelen beállítani a tévéantennát, mert a lentről jövő üzenetek csak fáziskéséssel érkeznek hozzá), de a humor kevésbé harsány, helyette több meghitt, érzelemmel teli pillanatot kapunk. A háttérben ott duruzsol az író-narrátor, aki a jelenből szemlélve mindig át is értékeli az élményeket. Az egyes szám harmadik személyű előadásmód elfojtja a szövegek vallomásszerűségét, egyszerű, letisztult irodalmi nyelvet teremt. Háy ezzel nagyobb rálátást enged az olvasó számára, aki az egyediben mindig megtalálhatja az általános törvényszerűségeket, vagy éppen fordítva, az egyetemesből szűrheti le a személyes tapasztalatot.

A kötet három egységre oszlik. Az első (Apák) mindössze egyetlen szöveg, az elbeszélő apa – az egykori gyerek – fogalmaz meg fontos gondolatokat az apa–fiú kapcsolatok jellemzőiről, az ismétlődések törvényszerűségeiről, a szerepek megmásíthatatlanságáról. A második rész (Az apa fia) adja a Napra jutni törzsét. Ezekben az önmagukban is érvényes, szinte regénnyé összekapcsolódó szövegekben egy kisfiú történetét ismerjük meg, születésétől tizennégy éves koráig. A harmadik (Családállítás) summázza a gyerek négy felmenőjének életútját, történelmi fotográfiába ágyazva a vidéken élő, földművelő nemzedék sorsát, életmódját.

A Háy rajzolta falu cseppet sem idilli. Nem a természettel harmóniában élő emberek együttélése jelenik meg előttünk, hanem gyerekszemmel nézve igen brutális közösségé, ahol verik a lovakat, megnyúzzák a nyulakat, leszúrják a malacokat, megölik az idős kutyákat. A férfiak, ha tehetik, szinte mindig isznak, nekiesnek az asszonyoknak, verik a gyerekeiket. A kisebbek is ilyenek: kicsúfolják a gyöngét, a másmilyent, megalázzák a kövér Ferikét.

A mindennapi tahóságnak mélyek a gyökerei. Hőseinek látóköre szűk, mindent elutasítanak, ami eltér az általuk megszokottól. Mert ha nem lehet tévéjük, fürdőszobájuk vagy mosógépük, a szomszédnak ugyan mi szüksége lehetne rá. Eztán is meglesznek nélkülük. De az elutasítás mögött érződik a beletörődés keserűsége. Mintha megállt volna az idő, úgy belerögzültek az itt élők a megváltoztathatatlanba. De hát jól van így, ahogyan van – mondják Háy figurái, kétségbe vonható őszinteséggel.

A gyermekkor helyszínének idegenségére épül a gyerek konfliktusa az apjával. Ez az apa nem eszményi hős, hanem elégedetlen despota. Nem látja a fia nehézségeit, nem tud örülni az örömeinek. Előírja, milyennek kellene lennie, de sosem tetszik neki, amit csinál. Csak lemondóan legyint, hogy ez a gyerek sehogy sem hasonlít rá. Ezért sem képes követendő mintává lenni, s a gyerek mindenben ellene fordul. A végén már egy szavuk sincs egymáshoz. Pedig az apa mindent azért tett, mert jót akart a fiának. De hát „senki nem tud másképp szeretni, csak úgy, ahogy tud”.

A Napra jutni elsősorban tehát egy gyerekről szól, akit a szülői házhoz, s az apához való viszony tükrében látunk, de Háy a róla alkotott képet – hangsúlyosan a záró fejezetben – családi tablóvá szélesíti. A zárt közösségbe beszüremlik a 20. századi magyar történelem. A két világháború harctéri élményei, a hadifogság, a parasztok megfosztása tulajdonuktól, a termelőszövetkezetekbe tömörítés, ötvenhat, a kádári konszolidáció és a rendszerváltás sorsfordító hatású az egész családra.

Egyéni és közösségi sorsutak érnek össze Háy novelláiban. A gyereknek – és a hozzá hasonlóknak – egy súlyos terheket cipelő nemzedék árnyékából kell kilépniük, hogy végre a fényre érhessenek. Mindehhez arra is szükség van, hogy az előző generáció ne rántsa vissza őket. De „apa csak az lehet, aki egyszer megválik fegyvereitől, és hagyja a fiát a napra jutni.” Persze ebben a napra jutásban benne van a kudarc, a bukás lehetősége is, de az már az ő saját történetük lesz.

A felnőtt gyerek ritkán érzi, mekkora fájdalmat hagy anyjában, amikor rövid látogatás után beül a kocsiba, és visszatér a saját életébe, a városba. De így még lehet esélye arra, hogy az új szemlélettel játssza újra szülők és gyerekek játékát, s megmutassa, hogyan válhat az egykori gyerek igazi apává.