„A szövegelés 50-60 év alatt nem változik sokat. Ami változott, az irodalmi köznyelv” – hangsúlyozza Barna Imre, J. D. Salinger leghíresebb regényének legújabb magyar fordítása kapcsán készült interjúban. Mindennél fontosabb, hogy a fiatalok ne csak hírből ismerjék a régi nagyok munkáit, hanem kedvet kapjanak saját élményeket szerezni.
Akár hisznek benne, akár nem, a túlvilági lények létezése örök beszédtéma az élők körében. A legtöbben valószínűleg telecsinálnák a gatyájukat, ha közülük akár csak eggyel szembetalálkoznának. Mert az emberek az ismeretlentől legalább annyira tartanak, mint amennyire kíváncsivá is teszi őket. Talán e szorongás oldása miatt van, hogy az emberi ruhát levetett szellemeket a gyerekeknek szóló történetekben általában kerek fejű, mosolygós, huncut kis fátyolfiguraként ábrázolják.
Hol jársz erre, ahol a madár se jár? – kérdezik a szerencsét próbáló szegény embertől a népmesékben. E köszöntéssel is felérő szólásra rímelve a Metamorphoses Meseterápiás Módszer szerint először mindig azt a kérdést kell megválaszolnunk magunkban, hogy a választásunk miért éppen az adott mesére esett, és hogy mire akarjuk használni
A magyarországi slam poetry mozgalom életében fontos állomás a Slam.Pont kiadása. A könyv megjelenése már évek óta tervbe volt véve. Először egy antológia (+CD melléklet) összeállításában gondolkodtak a hazai slammerek, amelyben 15-25 szerző kapott volna helyet, de végül is ebben a formában nem tudták megvalósítani. Kérdéseinkre a Slam.Pont 2 kötet egyik slammere, Kövér András Kövi válaszol.
Cormac McCarthy lomhán terpeszkedő és súlyosan koppanó mondatait olvasva, nehéz megmondani, hogy a Határvidék-trilógia hősei isten legszabadabb teremtményei, vagy éppen örök magányuk miatt válnak számkivetetté.
A legtöbb kisfiú azt mondaná, ha megkérdeznék, hogy rendőr, tűzoltó, esetleg orvos szeretne lenni. Thomas ezzel szemben legszívesebben boldog lenne, de erre majd csak akkor lesz lehetősége, ha már nagy lesz. Ez a nem mindennapi, mégis a maga egyszerűségében legkézenfekvőbb kívánság már önmagában is érdekessé teszi őt. Meglehet, nem tűnik a kérése teljesíthetetlennek, egyelőre azonban még nem tud felhőtlenül örülni ennek. Talán azért sem, mert az apja szerint, „csak a semmirekellők és a nyúlbélák boldogok”.
A kötetet záró, A katarzis nehézségei című novella mesélője mindenáron valami közös történetbe akarja rendezni a menetrend szerint közlekedő buszon unottan zötyögő, nemük, életkoruk, státuszuk szerint is sokféle utasokat. Prózáiban Papp Sándor Zsigmond ugyanúgy keresi az emberi életek közös nevezőjét, ami által „a valóságot látnánk a maga pőre mivoltában, smink és tomboló közönség nélkül, ahogy azt a jóisten szabad idejében kifundálta.” Amivel egy kicsit érhetőbbé válhatnának a mi semmi kis életeink is.
Matthew Scuddernek különösen erőszakos bűncselekményekre kell válaszokat találnia New York koszos negyedeinek „szent kocsmáiban”. Az igazság feltárása legtöbbször egyáltalán nem tűnik könnyen teljesíthető feladatnak, de ha sikerül is, a magyarázat akkor sem megnyugtató. Lawrence Block sötét tónusú detektívtörténeteiben ezért olyan érzésünk van, mint amikor egy régóta elveszett tűt szeretnénk megkeresni egy óriási szénakazalban.
Legtöbbször körültekintően válogatom meg az elolvasásra szánt könyveket, a Holtverseny esetében az író neve önmagában elégséges indok volt ahhoz, hogy fejest ugorjak a történetébe. Kíváncsi voltam ugyanis arra, hogy Totth Benedek, akit korábban csak úgy ismertem, mint aki kifinomult pontossággal fordította magyarra például Cormac McCarthy mexikói–amerikai határvidéken elbeszélt vízióit és David Walliams kamaszoknak szóló, szupervicces történeteit, vajon hol talál magának helyet saját munkájával a kortárs magyar irodalomban.
Kilenc évet kellett várni arra, hogy a marosvásárhelyi születésű Dragomán György újra regénnyel lepje meg olvasóit. De az új regény, a Máglya narratív struktúrájának összeszedettségét, szinte tökéletesre csiszolt nyelvezetét olvasva, moziszerűségét látva egyértelmű: megérte várakozni.
Vitathatatlanul minden évben nagy a hírértéke annak, kinek ítélik oda az irodalmi Nobel-díjat. Nem törvényszerű azonban, hogy minden esetben találkozik egymással a Svéd Akadémia kultúrpolitikai döntése és a sokszínű olvasói ízlésvilág. De segíthet az eltévedt olvasónak.
Minél jobban belemerülünk a Kettő című könyv elképzelt világába, annál inkább erősödik bennünk az érzés, mintha Finy Petra az Avatar című film történetét fogalmazná újra – sci-fi elemekkel átszőtt, kiskamaszoknak szóló – fantasy meséjében.
Egy apa – és persze egy anya is – azért dolgozik egész életében, mert azt reméli, egyszer majd jobb lesz neki, s legfőképp a családjának. De ha nem is sikerül jobbra fordítania sorsának állását, akkor is teszi a dolgát, mert legalább a gyerek viszi majd valamire, mégpedig náluknál sokkalta többre. Az előbbre jutás nagy igyekezetében azonban a felmenők sűrűn megfeledkeznek, mitől is lesz igazán boldog a gyerek.
Hakan Günday regénye, a Kevés a legvalószerűtlenebb szerelmi történet, amit valaha is olvastam. Önmagában már az is mesebeli túlzás, hogy a főszereplő lányt és fiút ugyanúgy hívják, nevüket csak egy ékezet különbözteti meg (Derdâ-Derda).
„Dallamban a költészet, költészetben a dallam. Zenében a szöveg, szövegben a zene. S mindkettőben a hangok.” A kötetnyitó és címadó Szabó T. Anna-vers soraira rímelve valahogy így lehetne összefoglalni Szalóki Ági Körforgás című zenei albumát és a hozzá kapcsolódó gyerekeknek szóló, versekkel, mesékkel teli könyvet.
Pion István főképp az új költészeti divat, a slam poetry kapcsán lehet ismerős az olvasók körében, népszerűsége elsősorban a Trafóban, a Mika Tivadarban, a Kolorban, a Corvintetőn és sok más helyütt elhangzott előadásoknak köszönhető. Költői pályája azonban jóval a slam térnyerése előtt indult útnak. - Jeges-Varga Ferenc írása Pion István: Atlasz bírja című kötetéről.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a krimit, a science fictiont, a kalandregényt vagy a fantasyt lenézzük. Az Agave Kiadó Csipkerózsika-álmából ébresztette fel a szórakoztató irodalom honi piacát. Sok addig ismeretlen vagy kevéssé ismert szerző remek regényét mutatták be, de a legnagyobb dobásuk kétségtelenül Kondor Vilmos megtalálása volt.
A fűszerkatona című mesekönyvében Finy Petra a világmindenség sokszínű kultúráiból szemezget, és emberemlékezet óta megfejtetlen titkokat fed fel.
Tévhit, hogy a mesék csak a gyerekeket akarják megszólítani. Ahogyan az is csak mesebeszéd, hogy ezek az ősöktől örökölt történetek csupán a fantázia termékei lennének, amelyek a valóságtól elrugaszkodott, vágyott állapotok beteljesülésére hivatottak, és mivel bennük minden rendben levőnek tűnik, hamis képest festenek a bennünket körülvevő világról.
A kortárs művészetek kiemelt szerepet szánnak az erőszak képi vagy szöveges ábrázolásának, így aki az elmúlt évtizedek mozgóképkultúráján szocializálódott, különösebben nem ütközik meg azon, ha gyilkosság részletezésével indít egy napjainkban született mű.