Sejtéseinket a re­gényt követő szerzői névjegy igazolja, melyben pon­tokba szedve az írónő ked­ven­ceit sorolják fel – közöt­tük James Cameronnak a filmtörténet klasszikusaiból össze­mixelt, a 3D- és a CGI-tech­nológia hatásos alkal­mazásával elkészített moz­gó­képét is.

A vásznon és a papíron is a steril felszínesség és a varázslatos sokoldalúság, az egyéniséget elnyomó rend és az ösztönös, természet közeli szabadság vívja fájdalmas, sok véráldozattal járó csatáját. Ám amíg Cameron a haldokló, kizsigerelt Földről új nyersanyaglelőhelyek után portyázó emberiség és a távoli Pandora bolygó őslakossága, a Na’vik közötti konfliktusban bontja ki a környezettel való szimbiotikus létezés ősmítoszát, addig Finy Petra az egyneműsített emberi faj szabad szellemiség iránti áhítozó teremtményeinek öntudatra ébredését regéli el.

A szomorúan szürke távoli jövőben a növények és az állatok már mind kipusztultak, virágokat maximum műanyagból megformázva láthatunk. A csillogó acél toronyházak kusza dzsungelében, az alumíniumcsövek és a beton parkok rideg sivatagában csak a lehető legegyszerűbb dolgok okozhatnak örömöt az embernek. „Egy gyerekkori dal, amit újra meghallasz a rádióban, és táncolni kezdesz rá a tükör előtt. Vagy egy tökéletes pörkölésű kávé, amelynek illata fekete szenvedéllyel tölt el. Vagy egy ragyogó kristálypohár, amelyről eszedbe jut a hold fénye, amiben először csókolóztál.”

A Kettő tizenöt éves főhőse, Nikk, hasonlóan a mai kamaszokhoz, legszívesebben be sem ülne az iskolapadba. A levegőben érzi boldognak magát, amikor a hátán siklóernyővel elrugaszkodik a tetőről, és kezei között átfolyik a levegő, amikor úgy szárnyal, mint egy bagolyszerű madár.

A Kettő különösebb bevezetés nélkül felvázolt jövőképe elsőre disztópiának tűnik, amibe Finy Petra rögtön az elején egy akciódús krimi-szálat is belecsempészett. A fiúnak ugyanis menekülnie kell a tisztaságmániás despota rémuralma által működtetett arctalan hatalmi gépezet elől. A szülei rájöttek volna valamire, amit mások nem látnak? Az üldöztetése talán a lakkvörös és halvány rózsaszínű apró tablettákkal hozható összefüggésbe (rejtett Mátrix parafrázissal van dolgunk?), melyeket a város lakóinak pontosan meghatározott rend szerint kell magukba adagolniuk? Állítólag a gyógyszer minden olyan betegségtől megvéd, amivel a Föld egykor gazdag növény- és állatvilága valaha is megfertőzte az emberiséget. Persze előre sejtjük, és hamarosan Nikk számára is világossá válik, hogy valami nagyon nincs rendben a szigorú kasztrendszer szerint működtetett Tisztavárosban.

Amikor Nikk az idegtépő hajsza után a tisztavárosiak elől rejtegetett Természetvárosba érkezik, éles váltással teljesen új történet veszi kezdetét. A fehér, a szürke és a fekete árnyalatai helyett itt varázslatos, burjánzó színkavalkáddal találkozik. Akár egy oázis, minden tele van illatos, vad és buja növényzettel. De ami ennél is jobban meghökkenti, az itt élő emberi lények állati vagy növényi alakot öltenek, személyiségük, erejük így a felvett másik lény minden tudásával megduplázódik. Ezért nőnek a hátakon pillangószárnyak, az arcokon pengeéles bagolycsőrök, a kezeken és lábakon farkaskarmok, a testeken madártollazat, szőrpamacs vagy éppen kígyópikkely. A Kettők nem az anyatermészet furcsa játékának torz teremtményei, külsejük a szellem határtalan szabadságát tükrözik.

Finy Petra nem indokolja meg túlzottan, hogy a távoli jövőben az emberek miért eredendően kettőslények, s csak egy őrült kutatónak tulajdonítható, hogy a sematikus Egyek nem ismerik fel testük-lelkük sokszínűségét. E világ megmagyarázhatatlan sajátossága azonban alkalmas terep arra, hogy újra kibontsa írásművészetének visszatérő központi motívumát, az élővilág és a természeti környezet kölcsönös egymásra utaltságát az együtt-létezésben. Még a fantáziadús leírásokból is nehéz elképzelni, miféle lények lakják e földet, annyiféle van belőlük, ezért a fiatal olvasónak nagy szüksége van képzelőerejére – mindössze Dániel András könyvborítója segít láttatni a főszereplő fiú kettős énjét.

A mesék Propp-féle meghatározását követve a Kettőben is jól elkülönülni látszódik a mesebeli világ jó és rossz oldala, s a klasszikus mese­dramaturgia alapján elkerülhetetlenné válik a két ellentétes pólus végső összecsapása. Mivel minden jó, ha jó a vége, joggal várhatnánk azt is, hogy a regény végére helyre billen a világ rendje. Finy Petra azonban folyamatosan tornáztatja az olvasó bizalomküszöbét, s a végén egy csöppnyit el is bizonytalanít mindenkit. Talán mégsem olyan egyértelmű, hogy kinek tiszták a szándékai, és valójában kit is irányítanak sötét gondolatok? De nem véletlenül hagyja nyitva a befejezést, hiszen aKettő még csak első része a Másvilág-trilógiának, így törvényszerűen a folytatásokra marad a gonosz teljes leleplezése, a béke valódi megteremtése.

Mint minden tizenéveseknek szóló regényben, úgy a Kettőben is találhatunk túlcsorduló érzelmeket, szerelmet, és egy kevés (bizony: felesleges) pátoszt. Ám ez utóbbi körülmény csak a felnőtt olvasók részéről lehet jogos kritika, a tizenéves célközönség minden bizonnyal észre sem veszi az egyébként költőien légies stílusban megszólaló történet fésületlenségeit. Finy Petra varázslatos lírai szóteremtő készségével (amely elsősorban a fejezetcímek esetében hangsúlyos) és gyermeki közvetlenségével teszi igazán színessé a mese nyelvezetét, amelyben a játékos évődéssel és a fiatalok szlengjének kifejezéseivel tompítja a brutális jelenetek okozta feszültséget. Mert a halál e könyvben is két marékkal szedi áldozatait, igaz a főbb szereplők közül csak alig valakit.

Finy szemére vethetnénk, hogy nem dolgozza ki és nem támasztja alá Tisztaváros és Természetváros minden sajátszerűségét, de ahogy eddigi írásaiban, most is a történet apró részletei helyett sokkal inkább a mese lelkületére, gondolatiságára koncentrált. Márpedig a könyv üzenete a kamaszok fontos kérdéseire vetít fényt.

A Kettő ugyanis végső soron a társadalomba illeszkedéssel, önmagunk elfogadtatásával, a „valahova tartozás” élményével foglalkozik, illetőleg a befolyásolhatóság, a bizalom kérdésköreivel. De amikor egy tizenéves még azzal sincs igazán tisztában, kinek kellene lennie, vajon hogyan válaszoljon arra az egyszerű kérdésre, hogy „Ki vagyok?”. A Kettő nem akar többet annál, mint hogy a fiatalok körében népszerű műfaji elemeket összekombinálva ráirányítsa az olvasó figyelmét létezésének alapvetéseire.

Megijednie azért nem szabad, ha valaki úgy érzi, nem látja át az élet alapvető összefüggéseit. Hiszen sokszor a felnőttnek sincs elképzelése arról, mit is keres e hatalmas univerzumban. Nikknek is ezért először a megfelelő kérdéseket kell megfogalmaznia magával kapcsolatban, s akkor a trilógia további epizódjaiban – a Háromban és az Egyben – remélhetőleg fény derül arra is, sikerül-e megküzdenie valódi démonjaival.