Vitathatatlanul minden évben nagy a hírértéke annak, kinek ítélik oda az irodalmi Nobel-díjat. Nem törvényszerű azonban, hogy minden esetben találkozik egymással a Svéd Akadémia kultúrpolitikai döntése és a sokszínű olvasói ízlésvilág. De segíthet az eltévedt olvasónak.
Az elmúlt években például számos esetben belebotlottam Alice Munro nevébe, de az olyan túl szentimentálisan hangzó könyvcímek, mint például az Egy jóravaló nő szerelme, a Szeret, nem szeret, vagy a Mennyi boldogság!, távol tartottak attól, hogy a közelebbről megismerkedjem műveivel. Munro csakis egy olyan közkedvelt író lehet, vélekedtem (tévesen), aki középszerűen giccses társas kapcsolati történeteivel hódítja meg a széles olvasóközönséget. S minél több helyről hallottam dicsérni a munkáit, annál inkább erősödött bennem a gyanú.
Munro – ellentétben sok más kitüntetett pályatársával – már világszerte ismert és elismert íróként kapta meg az elmúlt évben a legmagasabb rangú irodalmi díjat, én mégis csak ekkor szántam rá magam, hogy elolvassam az egyik könyvét. Bár általában túlzóak a kitüntetést adományozók ünnepélyes hangvételű dicsérő szavai, ezúttal mégis igazat kell adnom a Nobel-díj bizottságnak, amikor a 83 éves Munrót „a kortárs novella mesterének” nevezik. Persze egy kis kiigazítással, ugyanis a kanadai Winghamben született írónő „csupán” az egyik legnagyobb mestere a műfajnak.
De mivel is érdemelte ki Munro az olyan hangzatos címkéket, mint „a novella királynője” vagy a „kanadai Csehov”? Szövegei letisztultak, szinte már mezítelen nyelvezettel szólalnak meg, Mesterházi Mónikakifinomult fordításában mindig pontosan nevezik meg a lényeget. Ebben a tekintetben közeli rokonságba hozható a másik nagy észak-amerikai novellistával, Raymond Carverrel, habár Munro munkái kevésbé szikárak. Egyikük sem rágja túl a szavakat, könnyedén és közérthetően fogalmaznak, s mindketten a hétköznapit irodalmasítják.
Alapvető különbség azonban kettejük írásművészete között, hogy Carver az élet elhallgatott maradékát gyűjti egybe, s mindig azt járja körül, hogy hősei miként igyekeznek kétségbeesetten még egy utolsót belemarkolni abba, amit már régen elvesztettek.
Munro novelláiban látszólag csupa jelentéktelen dolog történik, teljesen átlagos eseményeket választ témának, mint például a testvére megfojtásának ösztönös vágyától rettegő gyerek éjszakai sétáját (Éjszaka), vagy a háborúban szolgáló fiatal katonák hangjai, érintései után vágyakozó fiatal leány álmait (Hangok). Többnyire nők és férfiak közötti, illetve a családon belüli kötelékek lélektani konfliktusait boncolgatja, s talán a leghangsúlyosabban a gyermek és szülő viszonyára fókuszál, középpontba helyezve a női szerepfelfogásokat.
Munro nem tör pálcát szereplői felett, ugyanakkor sokkal bensőségesebb viszonyt ápol velük, mint Carver az övéivel. Carver külső megfigyelő, nagyon tárgyilagosan, szenvtelenül ír, nem szánakozik, de azért egy kevés részvét mindig megbújik az írásaiban. Munro szinte mindig benne van a történetben, sokszor vallomásszerűen mesél. Egyfajta higgadt komolyság jellemzi, magától értetődő módon mutatja meg a szereplők lelkében lejátszódó, a külső szemlélő számára láthatatlan folyamatokat. Elhallgatások, szorongások, vágyak mozgatják hőseit, a szövegei cselekményeit pedig plasztikus hangulati képekkel és erős lényeglátással sűríti egy alig észrevehető drámai pillanat köré. S feltűnő, hogy mindig meghatározó szerepet szán a tájnak. Munro a csöndesen figyelő, jelenlévő társ, szemben a kívülálló idegen Carverrel.
Életművének magyarországi gondozója, a Park Kiadó idén tavasszal jelentette meg a Drága élet című kötetét, amely az író egyik közelmúltbeli nyilatkozata alapján valószínűleg Munro utolsó munkája. E novellákat is egy szűnni nem akaró érzés, egy fájó emlék, a hőseibe égett impresszió hívja életre. A történeteknek látszólag nincs végük, mint ahogyan a dolgok a mi valóságunkban is észrevétlenül zárulnak le vagy éppen csak nyugvópontra jutnak. Az éjjeli rendőrjárőr például évek múltán találkozik újra a kórházban a félszeg lánnyal, akit egykor minden este haza kellett kísérnie, de aki mégiscsak megszökött a lelkész fiával. A férfi a feleségét vesztette el hosszú betegség után, a lány a gyermekétől volt kénytelen megválni a balul sikerült házasság miatt. Most mindketten szakértők a veszteségben (Elhagyni Maverley-t).
Olykor viszont el sem ereszt, hosszan fogva tart a múlt. A kavicsbánya mellett élő lány talán sosem kap választ arra, hogy a történetbeli végzetes napon miért akarta eljátszani a nővére, hogy kimenti kiskutyáját a tóból. A bohém szeretőjével lelépett anya figyelmét akarta ily módon felhívni magára, vagy a megcsalt apja nevében lázadt? (Kavics) A kisvárosban tanári állást vállaló fiatal lány, amikor évekkel később találkozik a szanatórium egykori orvosával, ugyanazt a kábaságot és értetlenséget érzi, mint amikor a férfi minden magyarázat nélkül, az utolsó pillanatban visszakozott a házasságtól (Amundsen). Elkallódott lények mind, akik végül magukra maradtak.
De Munro szereplői nem reményveszett lelkek, nem siratják magukat, egyszerűen csak esendő figurák, akik megpróbálják úgy élni az életüket, ahogy lehet. Az egyiket akárhány csapás éri, mégis jól jön ki belőle, a másikat csak meglegyinti a baj, mégis beleragad. Hogy voltaképpen mi szükségeltetik a boldogsághoz, Munro sem tudja. Nincs magyarázat arra, mitől működnek a dolgok. Talán mert minden legbelül dől el.
Felmerül a kérdés, ha valóban alig történik valami Munro szövegeiben, mitől válnak érdekessé? Az eseménytelenség csupán látszólagos, ugyanis efféle semmiségek töltik ki a mi életünket is. Nincsenek nagy formátumú, az emberiség történetét előrevivő hősei, a hétköznapok szeretetéhes teremtményeiről beszél, akik jellemzően valamilyen elszigetelt helyen élnek, vagy akár a társadalom peremén. Munro azzal teszi izgalmassá munkáit, hogy egy sor információt elhallgat vagy késleltet. Így kap a mindennapos szituáció szorongató feszültséget. Jó példa erre a Kilátás a tóra című novella – ebben egész a végéig nem tudjuk az igazságot a nőről, aki egyre kétségbeesettebben keresi az idegen városkában az orvosát, hogy felírassa a gyógyszereit.
Alice Munro a kötet végén külön egységbe (Finálé) rendezte négy írását. Ezek, bevallása szerint, nem igazi novellák, mert erősebb bennük az önéletrajzi elem. Nem akar ennél többet (közelebbit) elmondani az életéről – tudatja az olvasóval –, mint amit ezekben a szövegekben a papírra vetett. Nehéz ezzel vitába szállni, de rajongói reménykednek még, talán nem végleg hallgat el. Elvégre a nem nagy dolgokról mindig akad valami elmondanivaló. S ki más mesélhetné el ezeket?
