Cormac McCarthy lomhán terpeszkedő és súlyosan koppanó mondatait olvasva, nehéz megmondani, hogy a Határvidék-trilógia hősei isten legszabadabb teremtményei, vagy éppen örök magányuk miatt válnak számkivetetté.
A préri pásztorai szeretnék tovább élni apáik történetét, ami egybefonódik a lovakkal, a hegyekkel, a pusztasággal meg a folytonos úton levés élményével. Mert nincs ahhoz fogható, mint amikor ismeretlen tájakat járhatnak be, amikor körbeülik az esti tábortüzet, miközben a gulya már elfeküdt, és nem fúj semmi szél. Hallgatják az öreg marhahajcsárok történeteit, kávét melegítenek, sodornak egy cigarettát, alszanak a csillagos ég alatt.
McCarthy öreg, múltba révedő cowboyai szerint az egykori vadnyugat nem a halál meg a puskapor csípős szagáról ismerhető fel. Legendái a pásztorélet időtlenségéről és függetlenségéről szólnak, amelyek a határvidék lakóit örök idők óta hívják a messzeségbe. A vidék, ahol élnek, ugyan már régen „áttért az olajlámpáról és a lovas bricskáról a lökhajtásos repülőgépekre meg az atombombára”, de számukra a világon semmi sem érhet fel életmódjuk nomád egyszerűségével.
Szereplői egy változó világ hajnalán születtek, és ezért arra ítéltettek, hogy folyton keressék mindazt, ami már elhalványult, meg ami eztán fog elhalványulni. „Valami ütemes és jószerivel néma és mérhetetlenül türelmes jelenlétet amit csupán a sötétség fogadhat be.” Mivel képtelenek elviselni az őket körbevevő valóság közönségességét, újra és újra felnyergelik a lovaikat, és a közeli Mexikó vad és kiismerhetetlen tájai felé veszik az irányt. Vándorlásaik során feltérképezhetetlen távlatokat vágynak bejárni.
A trilógia befejező részében a Vad lovak fiatal vándorának, John Grady Cole-nak és az Átkelés túlélő testvérének, Billy Parhamnek a története az 1950-es évek Amerikájában ér össze, az Új-Mexikó-beli Orograndéban. Egy becsületes farmer alkalmazásában dolgoznak „látástól vakulásig egy istenadta dollárért”. Az állandó kóborlásnak már vége, de az átkelés rítusa még mindig hajtja őket. A határ túloldalán levő Juáreznél messzebb azonban már nem igen merészkednek, oda is csak whiskey-t vedelni meg kurvákkal hancúrozni járnak.
Ezek a fiúk lovak helyett sokszor teherautóra pattannak vagy taxiba ülnek, ha sürgős dolguk akad, és már alig-alig folytatják azt az életformát, amit az előző nemzedékek elbeszéléséből ismerhetnek. Sokan a városokba költöztek, akik meg a farmon maradtak, örülhetnek, hogy itt még ki lehet lovagolni a prérire anélkül, hogy a gépesített civilizáció nyomaival találkozna az ember. De sosem lehet tudni, mikor és miért kell tovább állniuk. Most ugyanis a hadsereg azzal a paranccsal küldte ki az embereit, hogy kutassák fel és sajátítsák ki a hét délnyugati állam legsiralmasabb földdarabjait. És a farm, ahol dolgoznak, ezek közé tartozik.
A konfliktust ezúttal is ugyanaz okozza, mint a trilógia első két részében. A határ egyik oldalának szikár üressége feszül szembe a másik oldal buja babonáinak. És megint bebizonyosodik, a vágyott világ csak kívülről mutatós és titokzatos, a felszín alatt valójában egyszerű és durva. John Grady minden okos tanács és hideg fenyegetés ellenére beleszeret egy gyönyörűséges fiatal mexikói kurvába. És ez mocsár méretű slamasztikába rántja.
„Az emberek úgy képzelik hogy az előttük álló döntéseket maguk hozhatják meg. Ám csupán ahhoz igazodhatunk ami adott.” John Grady házasodni akar, házat épít, eladja a nagyapjától örökölt coltot, megválik kedves lovától is – csak azt nem veszi észre, hogy alkalmatlan a földhöz horgonyzott életre. Története ezért eleve a tragédia felé halad. Grady egész lénye vitában áll a környezetével, holott a legtisztább emberi alak McCarthy univerzumában. Nem keresi, mégis szinte vonzza a bajt. Különc idealizmusa, a lovakhoz fűződő sajátos közvetlensége szembeállítja Parham figurájával is, aki már leszámolt Mexikóval, és csak arra vágyik, hogy amikor felkattint egy kapcsolót, felgyulladjon a villany.
McCarthy sok mindent tud a vidékről, az ott élő emberek lelkéről, a halál szépségének és az élet rútságának furcsa látomásosságáról. Regényében most is keverednek a lovak felnyergelését, a marhák terelgetését taglaló hosszabb leíró részek, a múlt és a jelen kibékíthetetlenségén tűnődő tömör párbeszédek, vagy az evilágot és túlvilágot szinte egybemosó, költői tájleírások. Példázatszerű, folyondáros mondatai úgy kacskaringóznak, mintha sosem fogyna el mondanivalója.
Galamb Zoltán fordítása jól illeszkedik Szentgyörgyi József (Vad lovak) és főleg Totth Benedek (Átkelés) korábbi munkáihoz, melyekben szűkszavúan szólalnak meg a rövid mondatok, a terjengősebbeket pedig a kötőszavak halmozásával húzzák a végtelenbe. A vesszők hiánya csak az első pillanatban zavarhatja meg az olvasót, aki még járatlan McCarthy írásművészetében, de hamar rátalál ő is a szöveg ritmusára.
A síkság városai jóval csendesebb, finomabb regény, mint a dinamikusan változó Vad lovak, és kevésbé nagyszabású – földhözragadtabbnak mondható –, mint a mítoszromboló, parabolaszerű Átkelés. Cselekménye szinte alig van, a sorscsapások intenzitása visszafogottabb, az erőszak is kevésszer szabadul el benne. McCarthy komótosan bontakoztatja ki a beteljesülhetetlen szerelem szomorú történetét, hogy aztán lélekbe markolóan és fájdalmasan zárja le a déli határvidéken játszódó történetfolyamot. Bár a történet véget ér, az író az utóiratban egy nagy lélegzetű időváltással még szembesíti a regény korát a jelennel – és vele együtt merenghetünk valóság és álom összetéveszthetőségén.
