Érdemes-e ma kiadni verseskötetet, ha nem Ady, Kosz­tolányi, József Attila vagy a többi ismert magyar költő nevével ajánlják elolvasásra? A poroszos iskola­rendszer belénk nevelte, hogy a nagy klassziku­sokról mindig elismerő fejbólintással emlékezzünk meg, de igazán elő­ször a nyugatosokat értettük meg. A twitter és a közös­ségi portálok korában felnövő generációknak azonban már Babits, Pilinszky, Szabó Lőrinc sem adhat mindenre megfelelő választ. Vagány, lendületes, friss hangokra van szükség, amitől a fiatalok körében is menő lesz a verselés. Amiért mondjuk Költészet napján megtelik a Corvintető.

Pion István főképp az új költészeti divat, a slam poetry kapcsán lehet ismerős az olvasók körében, népszerűsége elsősorban a Trafóban, a Mika Tivadarban, a Kolorban, a Corvintetőn és sok más helyütt elhangzott előadásoknak köszönhető. Költői pályája azonban jóval a slam térnyerése előtt indult útnak. De csak az elmúlt évben jelent meg az első könyve a Helikon Kiadónál. Az Atlasz bírja című verseskötetben tíz év munkája van. Ahogyan maga Pion mondja egy vele készült interjúban: „Tíz éve veszem komolyan a költészetet”.

Az egy emberélet szempontjából sem elhanyagolható évtizednyi idő azt sugallja, hogy ezek a versek nem a pillanat hevében születtek meg, inkább hosszan tartó érlelés eredményei. De persze azt is mutatja, hogy a szárnyát bontogató lírikusnak ma irtó nehéz önálló kötettel megjelenni.

A kötet központi alakja a görög mitológiából ismert titánok leszármazottja, Atlasz, aki részt vett az olümposzi istenek elleni lázadásban, ezért Zeusz örök időkre arra kárhoztatta, hogy a vállain tartsa az égboltot. Pion szerint Atlaszhoz hasonlóan mi is cipeljük a sorsunkat. Mindazt, amit nemzedékekkel ezelőtt felmenőink pakoltak ránk, és mindazt, amit mi veszünk magunkra életünk során. A terhet nem tehetjük le egy percre sem. Bírni kell, ahogyan „bírja odakint a fagyos tundra / forró sivatagában Bear Grylls”. Ahogyan bírja Atlasz is.

Pion nem akar beleragadni a múltba, csak szeretne tisztán látni, mit hagytak nekünk a szülők és nagyszülők. Felsorol születést és halált, örömöt és magányt, és a régi emlékekre építi önismereti tréningjét. Magánmitológiájában ugyanakkor felsejlik egy nemzedék hagyatéka is. Mert a Tévémacival együtt mostunk mi is fogat, és ugyan ott sem voltunk, de génjeinkbe kitörölhetetlenül beleégett ’45, ’56 vagy ’68 öröksége is. A rendszerváltásnak gyerekfejjel már mi is részesei lehettünk, bár hozzátenni nemigen tudtunk. Szeretjük vagy nem, együtt kell élnünk mindezzel, mint a horkolással, a lábszaggal, a csoszogással egy kollégiumi szobában.

A kötet nyitó versének (A szegycsont felett) ars poeticaként is felfogható központi motívumát Pion Saint-Exupery A kis herceg című regényéből ismert kalap metaforából bontja ki. Pion érteni akarja, mi zajlik az elefántot bekebelező óriáskígyó testében. Miből áll az ember, aki ő maga. Az értés módszere pedig maga az írás, a Nap, a Hold, a mindenség megszemélyesítése. Mint szubatomi részecske, lebomlani a másodperc tízmilliárdod része alatt, „…vagy lenyelni, mint a kígyó, egészben, / hadd rajzolódjon ki testemből a táj, / legalább egyszer jóllakni, / mert betelni vele nem lehet”.

Az Atlasz bírja négy nagyobb egységre osztható. Az első rész a pozicionálásé. Pion pillanatfelvételeket mutat fel a múltból. Látjuk a nagyszülők letkési házát, mert az íróasztal pont szemben van vele. Emlékszik a fiúkollégium intimitásölő hálótermére, a balatonvilágosi téeszüdülő falán a pálmafákra, a távozó orosz katonáktól vásárolt hintára, amely a körtefa vastag ágába vájt köröket, a kopasz prefektusra, „aki négyszer kerülte meg állandó mászkálásával a földet”, no meg a Tévémacira és kis piros barátjára (Valérka).

A szív folyamatosan lenyomatokat rajzol a testben. Pion kifejezően ragadja meg az emberre ható impressziókat, melyek elsőre mellékesnek tűnnek, mégis rendre újraszínezik a múltat.

Pion költészetében meglepően hangsúlyos a halál tematikája, s ezt az ősök sorsa hívta elő. A Gyere elő ciklus négy monológja szakadatlan gondolatfolyam: találkozás a halállal. Érdeklődéssel figyeli, undorodva gyűlöli, közönnyel szemléli, az élethez méri. A szövegek látszólag a semmiből indulnak és a semmibe tartanak. Csak a vég(ük) örök.

A következő verscsokor elején eljátszik a pion szó jelentésével. Az ember szempontjából esősorban családnév, de közös neve az 1947-ben felfedezett három szubatomi részecskének is. Van tehát belőle pozitív, negatív és semleges. Sokoldalú létező. Az Ó versei egyik fele hiányról, elhagyatottságról, viaskodásról, útkeresésről, a minek-éjszakákról és a hiába-hajnalokról beszélnek. A legsikerültebb ezek közül talán a Siránkozó, a viharvert szerető nyomorát, az újjászületés előtti zéró-állapotot rögzíti. A sötétség sehogy sem múlik, „…de majd érkezik a reggel napfény, / csak addig mi jön még, / hozhatná valaki menetrend szerint, / a hathúszassal mondjuk, / a megszokás kedvéért, / hogy amíg változik, / addig minden állandó maradjon”.

S ebben a részben kapnak helyet a slam poetry szövegek is, nyomtatásban elsőként a magyar irodalomban. Pion megjelöli, először mikor és hol voltak hallhatók, a slam ugyanis főként szóban és leginkább élőben hatásos. Költészet, rap, színház, stand up comedy külön-külön és egyszerre. Pion költeményeire ugyanakkor általánosságban is illik a köznapias hangzás. Társalkodva elmondott költészet az övé. Hogy a slam irodalom-e, s leírva hosszú távon életképes-e, most talán még eldönthetetlen. De Pion írásai olvasva is hatnak, nyomtatásban slamből verssé lettek. Aki egyszer már hallotta előadását, agyába vésődik szuggesztív stílusa, hol lassuló, hol gyorsuló ritmusa, s az olvasás során rááll erre maga is.

Az Atlasz szövegek szemtelen képzettársításai ugyanakkor kissé megtörik a kötet egysé­gességét, érződik rajtuk, hogy helyük a kötetben egy utólagos koncepció következménye. De ennyi következetlenség talán elnézhető egy első kötetes szerzőtől.

Az utolsó fejezet mindössze két versből áll. A maratoni hosszúságú Téged tanuljalak gyakorlatilag újranézeti a korábbi versekből ismert fotográfiákat, összegezi, kiteljesíti a családi krónikát. Az egyes szám második személyben megszólított költői én monoton sorolja fel, amit látott, amit hallott a holtakról, felcímkézi a megfagyott időt. Szinte prózaszerű a költemény, így a vers alcíme, családregény, akár műfaji meghatározás is lehetne. Az elbeszélő változó érzelmi felindultsága viszont éppen a szöveg líraiságát erősíti, intim vallomássá transzformálja.

A családi traumák listázása a kármentesítést szolgálja. Pion nem a veszteségeit temeti, látni akarja, mi maradt a szegycsont felett. Egy bombatölcsér a szív helyén? Egy kifosztott kamra maradéka? S mire jó az összegzés? Végérvényesen lezár, vagy talán új utakat nyit meg? A gyermek végül felnőtté érhet, önképe teljessé válhat: „És látod, / hiába esett hónapokig az eső, / hiába áradtak a folyók, / hiszen évek teltek el, / és talán így lett végül nyár megint, / mert voltak, / akiket arra használtam, / hogy téged tanuljalak meg igazán szeretni.”

Az Atlasz bírja határozott tematikája és okos szerkesztése következtében kifejezetten erős pályaindító. De vajon megőrzi-e Pion lírája később is az intimitását, vagy inkább a népszerűbb, aktuálisabb és ezért talán távolságtartóbb slam poetry felé fordul? Atlasz talán megbirkózik ezzel is.

Visszatérve az elejére. Senkit ne riasszon el a Simon, Sirokai, Pion hármas verseit kísérő profi marketing munka, mert nem üres doboz, amit számunkra kinyitottak. S tessék örülni, hogy végre valódi esemény lett a Költészet napja.