Kilenc évet kellett várni arra, hogy a marosvásárhelyi születésű Dragomán György újra regénnyel lepje meg olvasóit. Márpedig, ha valaki olvasta már pályaindító művét (A pusztítás könyve) – mely egyszerre idézi David Lynch filmjeinek sűrű, mitikus atmoszféráját, Franz Kafka nyomasztó prózáját és Bodor Ádám műveinek abszurditását –, vagy világsikert befutó novellaregényét (A fehér király) – amelyben egy kamaszfiú szemszögéből élhetjük meg a hétköznapok brutalitásába oltott fájdalmasan szép gyermekkort –, akkor ez cseppet sem mondható kevés időnek.

De az új regény, a Máglya narratív struktúrájának összeszedettségét, szinte tökéletesre csiszolt nyelvezetét olvasva, moziszerűségét látva egyértelmű: megérte várakozni.

A Máglya követi A fehér király elbeszélési technikáját, Dragomán megint kamaszhangon meséli el történetét. Ezúttal azonban a hang egy kislányé, s egy idősebb szólam is társul hozzá, a nagymamáé. Földrajzilag most sem körülhatárolható a helyszín, ahogyan konkrét történelmi eseményeket sem irodalmasítanak. Persze mindenkinek beugrik a Ceaușescu-rezsim rémképe, hiszen a regény azzal kezdődik, hogy a tábornokot fejbe lőtték, de Dragomán egyszer sem írja le a diktátor nevét. Egyértelmű utalást találunk a második világháborúra, a holokausztra is, de ezek is csak a személyes élményeken keresztül szűrődnek be a szövegbe.

A Máglyában a történelmi hitelesség helyett a hangsúly a valóságot manipuláló, az egyediséget elnyomó, az önképet torzító társadalmi környezeten van, ami bárhol és bármikor fenyegetheti szabadságunkat. Dragománt leginkább az érdekli, hogy ezek a traumatikus élmények miként dolgozhatók fel. Látunk-e esélyt arra, hogy rendet rakjunk a megsebzett lelkekben és fejekben.

A fehér király a diktatúra idejében játszódott, a szabadság hiányát mesélte el, és hogy a gyermektudat miképp próbálta valóságtompító módszerekkel újrateremteni a szabadságot. Most a Máglya egy diktatórikus rendszer hanyatlását közvetlenül követő időben keresi a választ: vajon mire megyünk a hirtelen ránk szakadt szabadsággal. Vajon sikerül-e valóban lerombolni a hazugságokat; az ösztönt, amely kényszeresen igaznak fogadja el az önbecsapást; mindazt, amit egy arrogáns propagandagépezet sok éves munkával belénk sulykolt?

Dragomán könyvének tizenéves főhőse a szülei autóbalesetének következtében árván marad, s állami gondozásba kerül. Egy nap az intézetben megjelenik egy idős asszony, aki állítja, hogy ő a lány nagymamája. Emma sosem hallott róla, de az asszony oly sziklaszilárdan kitart a meséje mellett, hogy kénytelen vele tartani. A Máglya kopogó, rövid mondatokkal indít, a látogatás, a vacillálás, az elindulás és a vonatút komótos leírásával. A szöveg hidegen részletező, kissé távolságtartó, akárcsak a lány az állítólagos nagymamával szemben. A megismerkedés után a cselekmény nagyobb léptékben halad előre, de ez a befelé figyelő, lassú tempó akkor is megmarad, amikor a nagymama házában – meg a kisvárosban, ahol szülők is felnőttek –, a titoktenger súlyos hullámai temetik maguk alá a lányt.

A kamasz Emma a szülők és nagyszülők régóta cipelt terheivel küzd meg belső szabadságáért. Tágabbra tekintve pedig egy egész nemzedék, egy ország, egy nép viselt dolgait dolgozza fel. Ehhez azonban először saját múltját kell tisztán látnia. Fokozatosan ismeri fel magán azokat a tulajdonságokat, amelyek felmenőihez kötik. Alkatának, mozgékonyságának köszönhetően tájfutó lesz, mint az édesanyja volt; rendkívül tehetséges a rajzolásban, ebben festő édesapjára hasonlít. Titkos barátságot köt az elhunyt nagypapa visszajáró szellemével, a nagymama pedig a hétköznapok rituáléiba avatja be. De vajon mitől válik valaki önmagává – keresi a választ a történet vad kamasz hőse. Mi segíthet neki: az otthontalanság szomorúsága, a szerelem eufóriája?

Dragomán az egyes szám első személyű elbeszélői nézőpont vallomásszerű intimitását választja a témához. E dacos és naivan bátor perspektívába szól bele a nagymama mindig újrateremtő emlékezete. Monológjainál a regény az egyes szám második személyre vált (dőlt betűvel különül el a szöveg többi részétől), s ezzel egyszerre eltávolítja nagymamát a saját történetétől, egyben az elbeszélt élmények közvetlen részesévé teszi az olvasókat.

A nagymama figuráján keresztül igen fontos szerephez jut a mágia, hiszen élete során két olyan hatalmi berendezkedéssel is találkozott, melynek működési logikája semmibe veszi az embert, s ez feldolgozhatatlan traumával jár.

Az egyén tehetetlensége hozza létre azt a sajátos szabályrendszert, ahol például a mosás, a hajápolás, a rétestészta gyúrása, a fánksütés, a takarítás, a vasalás, a diólikőr készítése, a máglya megrakása kizárólag előre meghatározott, sokszor gyakorolt szabályok szerint működhet. A nagymama szinte mindent úgy csinál, mintha varázsolna. A hiedelmek hétköznapivá alakítása azonban csak hamis szabadságot teremt, valójában a saját világába zárja be az idős asszonyt.

A Máglyában éppen ezért roppant hangsúlyossá válik a múlt feldolgozása. A valóságról alkotott elképzeléseink igazságtartalma ugyanis mindig relatív. „Csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból”. Emma szeretné tovább őrizni magában szülei emlékét, de az elvesztésük miatt érzett fájdalom arra készteti, hogy ne gondoljon rájuk. Nagymama a háborús évek okozta sokk hatására mindent elfelejt, mintha ódzkodna attól, hogy bármi köze legyen az akkor történtekhez. Mégis mindig elszántan újraalkotja a múltat. De valóban képesek vagyunk törölni elménkből a keserű emlékű képeket? Szabad-e egyáltalán elfelejteni a rosszat? És vajon mivel oldhatjuk fel magunkban mindazt, ami számunkra fájdalmas? A nagymama és a lány múltat és jelent kapcsol egybe. Kettejük kétféle igazsága egymásét egészíti ki, s így egyik válik a másik terapeutájává.

A regényt a tűéles képekből kibontott mondatok szinte láthatóvá varázsolják. Olyan, alig észrevehető történéseket fogalmaz meg pontosan, filmszerűen, mint egy gesztenye héjának megroppantása, diótörés cipőtalppal vagy egy visszafojtott, de elkerülhetetlenül kitörni akaró nevetés, ami furcsa fintorban rögzül egy régi fotográfián. (Krzysztof Kieslowski tudta filmjeiben ilyen élesen láttatni az apró dolgokat.) Dragomán úgy instruálja az olvasó képzeletét, akár egy filmrendező. Mintha minden részlet kiemelkedő fontosságú lenne, jelenetről jelenetre megtervezi a beállításokat, és elvégzi a vágást is. És a látszólag jelentéktelen történéseket rávetíti a lélekben zajló folyamatokra, így azok kitörölhetetlenül megragadnak bennünk.

Az olyan helyzetek, mint egy diktatúra megdöntése utáni öröm hangulata vagy egy kamaszkor mindennapjai – sok bizonytalanságot hordoznak magukban. Dragomán története szerint sorsunk alakulása felett az irányítást csak akkor vehetjük kézbe, ha követjük az Emmáéhoz hasonló, »csakazértis önmagam leszek, csakazértis szabad leszek« bátorságát. Talán minden ott kezdődik, hogy elfogadom: hatalmamban áll bármit lerajzolni egy üres papírlapra. Ha képes vagyok elnyomni magamban a fájdalmat, amit a tenyerembe nyomott tű okoz, akkor előbb vagy utóbb azt is belátom, hogy meg tudom bocsátani még a jóvátehetetlenek látszó bűnöket is – mert úgy akarom.

Akkor tehát kezdjünk bele a következő gyakorlatba, Emmával együtt: „Az utca felénél van egy nagy pocsolya az aszfalton, nem kerülöm ki, azért is belelépek, mint kicsi koromban, belecsapom a lábam, felcsap a cipőm körül a víz”. Lássuk, mi történik.