[img id=487187 instance=1 align=left img]Bartók Imre regényének nyitójelenete azonban – melyben egy férfi aprólékosan kibelezi korábban gondos precizitással elkábított feleségét – olyannyira szokatlanul sokkoló és brutális, hogy az olvasót szinte rosszullét fogja el. 

Habár A patkány éve indító bekezdéseinek naturalista ábrázolásmódja a későbbiekben egyre inkább az irrealitásba csúszik át, ez a kellemetlen élmény végigkísér a köteten. Később kiderül, a rossz érzés nem véletlenül ragad meg bennünk.

Stone sokat látott nyomozó, a legutóbbi sorozatgyilkos utáni hajszában a fél lelkét hagyta ott. Ez a gyilkosság azonban, amelynek felderítésével a csapatát megbízták, még őt is meghökkenti. Az alkoholproblémákkal küzdő, válófélben levő nyomozó klisé-figurája erősíti az érzést, hogy A patkány éve sztorija a hard-boiled krimik világát igyekszik megidézni, amelyet Bartók Imre horror betétekkel fűszerez. A helyszín pedig természetesen nem lehet más, mint New York, „a bűn fővárosa”, amelynek sikátoraiban a gonosz les ránk.

Aztán kiderül, a nyitójelenet bizarr gyilkossága nem egyedi eset. A furcsa bűncselekmények egyre szaporodnak. Céljuk pedig legtöbbször, megdöbbentő módon, nem is a test visszafordíthatatlan elpusztítása, hanem valami érthetetlen rituálé: a félholt áldozatok növényesítése. A rendőrség értetlenül áll a történtek előtt. Nincsenek kézzelfogható nyomok, összefüggéseket alig lehet találni az esetek között. 

Stone az egyetlen, aki rendszert vél felfedezni bennük, de belőle is inkább a megcsömörlött, magányos zsaru tapasztalata szólal meg, nem pedig bizonyítékok útján jut erre a következtetésre. De neki sincs fogalma arról, hogy egyetlen elkövetőt keressenek-e, avagy erre specializálódott banda szedi ártatlan áldozatait.

Bartók Imre nem enged teret a találgatásoknak. Idő előtt lerántja a leplet a tettesekről, amivel a krimi szálat gyakorlatilag halálra ítéli. Stone ugyan a későbbiekben még időről időre feltűnik a regényben, de jelenléte már csak alibi. Figurája, úgy tűnik, még annyi energiát sem ért meg az írónak, hogy elfogadható módon vezesse ki a végén a történetből. Értjük a célzást: nem az fontos, hogy az elkövetőket fülön csípjék. A történet nem a jó és a rossz harcáról szól, a tétje sokkal nagyobb. A világ jövője forog kockán.

A gyilkosok előlépnek az árnyékból, és ők diktálják a játékszabályokat. Karl, Martin és Ludwig (csak nem Marx, Heidegger és Wittgenstein?) úgy érzi, eljött az idő, hogy az ember állapotát radikálisan megváltoztassák. Ennek érdekében a világméretű apokalipszis előkészítésén dolgoznak. Az persze senkit se zavarjon, hogy ez a világ maga New York. Mi sem természetesebb, hogy már megint a metropolis a világ alfája és ómegája. Alkalmasabb helyet keresve sem lehetne találni egy olyan ördögi terv véghezviteléhez, amely a szép új világ eltűnéséért tehető majd felelőssé. Hogy ez az újabb klisé az író szellemes kikacsintása vagy üres ötlettelenség, mindenki maga döntse el.

A három meg nem értett gondolkodó (magukat előszeretettel nevezik így) nyomot akar hagyni maga után, hogy végre mindenki megértse, amit a világmindenségről magyaráznak. De most tesznek is azért, hogy megvalósuljon a természet rendjének végső szétesése. Hogy a világ újra az abszolút nullpont nyugalmába rendeződjön. Mulatságos, borzalmas, meghökkentő epizódokat olvashatunk, az élet értelmén töprengő filozófusok eszmefuttatásait elképesztően véres tetteikről vagy éppen a szereplőkben végbemenő biofizikai változásokról.

De ez a három bizarr figura sem több, mint szimpla fegyver egy náluknál is elvetemültebb negyedik kezében. Az eseményeket a háttérből a botanikában és filozófiában jártas Cynthia irányítja. Bartók Imre nagyvonalúan kezeli a kérdést, hogyan képes egyes egyedül leszervezni egy ilyen világméretű akciót, de a dramaturgiai hiányosság felett még szemet hunyhatunk. Komolyabb hiányérzetet okoz, hogy egyes kérdések a regény végére sem igazán tisztázódnak. Például, hogy a nő tulajdonképpen mi célból karolja fel a fiatal fiút, aki végig követheti – együtt a pragmatistákat gyűlölő csapattal – a gonosz terv beteljesülését.

Legyen elég annyi: a kegyetlen és csinos nimfa gondoskodik arról, hogy a város csatornarendszerét fertőző patkányok lepjék el, és lombikokban kitenyésztett, förtelmes mutánsok születhessenek a föld alatt. Az ő kísérleteinek gyümölcse a nagymester Friedrich is (a regény mottójából kiindulva itt alighanem Hölderlinről van szó), akinek feladata megénekelni az új faj megszületésének himnuszát. És mindez azért, mert a bizonytalan érzelmű emberi lényeknek véglegesen befellegzett. De nem csak az emberi testnek kell pusztulnia, hanem az emberiség kultúrájának is. Hadd léphessen helyébe egy szupertudattal rendelkező lény. Egy olyan valami vagy valaki, ami/aki egységet alkot minden létezővel.

Aki arra tippel, hogy ilyen történetekkel B-kategóriás filmekben lehet találkozni, nem jár messze az igazságtól. A zárlatban a város utcáit elözönlő különös lények olyan érzést keltenek, mintha a világ legrosszabb rendezőjeként elhíresült Ed Wood maga segédkezett volna a regény megírásában.

[img id=499379 instance=1 align=left img]Az emberiség kihalásának, a végső világégésnek olcsó és cseppet sem újszerű történetét Bartók ugyanakkor rendkívül sűrű, szépirodalmi szövegben meséli el. Sajnos rengeteg azonban a túlcicomázott, feleslegesen patetikus mondata. Rövid akciójelenetek és a terror trió hétköznapjainak hosszúra nyújtott leírásai váltogatják egymást. Fiktív regényrészletek, közbeszúrt versek, versrészletek tördelik szét a cselekményt, amelyben egyébként a logikai bakiból sem kevés található.

Zavaros hallucinációk, az egyszerű olvasó számára követhetetlen filozofálgatások töltik ki a próza nagy részét. Mintha a tudat és a tudattalan folyamatosan párbajozna az oldalakon. De a játék egy idő után nagyon fárasztóvá válik. Ráadásul a szöveg tele van kémiai és biológiai fogalmakkal, amelyek megfelelő előképzettség híján gyakorlatilag értelmezhetetlenek. Az idegen szavak indokolatlan használata még tovább nehezíti a mű befogadhatóságát. És az olvasónak a filozófiatörténetben is jobban el kell mélyednie, ha érteni akarja a mű terjedelmes utalásrendszerét.

Úgy tűnik, maga Bartók Imre sem döntötte el, milyen könyvet akar írni. És ez a legnagyobb probléma. Mert mivel is van dolgunk? Horrormese? Science fiction? Világvége paródia? 

Vagy A patkány éve valami egészen más akar lenni? Nem zárom ki, hogy Bartók valódi célja a valóság széthullásának szövegszerű érzékeltetése volt. De hogy ez a mutatvány sikeres legyen, sokkal feszesebbre kellett volna húzni a sztorit, és közérthetőbben kellett volna fogalmaznia.

A műfaji besorolhatatlanságot ebben az esetben nem írnám a kreativitás javára. Sokkal inkább egy érdekes alapkoncepció sikertelen megvalósítása látható benne. Hiába működik helyenként a szerző érzékelhetően szatirikus humora, a mű nagy része öncélú okoskodásnak tűnik. Bartók vállalkozása ezért csupán beteljesületlen ígéret marad. A cselekmény a regény végére gyakorlatilag a darabjaira hullik. De nem úgy, ahogy ő szerette volna.