Koruk is azonos, éretlen kiskamaszok. Egymásra találásuknak körülményei szinte elképzelhetetlenek. A Kevés hősei szélsőséges helyzetbe születnek bele, életük meséje legalább annyira különös, mint a szerelmüké. Visszafele nézve válik érthetővé, ami a történet elejéről nem is sejthető.

Günday előbb a lány, majd a fiú történetét beszéli el. Elsőre nem is igazán érthető, hogy kettőjüknek mi köze lehetne egymáshoz. A két életút teljesen külön fut, csak egyetlen ponton találkoznak. Ekkor még véletlennek tűnik ez az apróság. De jobban megfigyelve a két sorsot, meglepő párhuzamokat fedezünk fel.

Apa nélkül nőnek fel mindketten, s ezek az apák az ismeretlenség ködében mitikus alakká magasztosulnak. Később találkoznak velük, s a kellemetlen találkozástól minden illúziójuk elpárolog. Az anyákról sem őriznek szebb emlékeket. Derdât előbb bentlakásos iskolába száműzi anyja, majd egy befolyásos ember fiának jó pénzért eladja. Derdát (fiú) a ráktól eltorzult testű-lelkű anya neveli, aki még az elmúlásával sem képes jót tenni.

De az isztambuli temető falához ragasztott ház ridegsége még mindig sokkal barátságosabbnak tűnik, mint a nevelőintézet magánya. Derda ezért tusolja el anyja halálát, holttestét ezért trancsírozza fel és ássa el darabonként, melléjük temetve a lelke szilánkjait is.

Günday a kiszolgáltatottság, a szeretethiány és a kitaszítottság által egybefűzött életutak nyomát követi, s eközben ráirányítja a figyelmet a modernséggel kacérkodó, ám a régmúlt hagyományaihoz olykor túlságosan ragaszkodó török társadalom szokásaira, törvényszerűségeire is. Derdâ egy tizenegy éves lány súlyos némaságával mesél nekünk a tradicionális iszlám közösségekben élő nők elkerülhetetlen sorsáról, az indok nélküli erőszakról, az emberi szellem teljes kifosztásáról. Elkalauzol Günday a temető környékén lakó, nincstelen, árva gyerekek közé is, akik sosem járhatnak iskolába, vagyis esélyük sem lesz, hogy valaha is rendes munkát találjanak. Marad nekik a koldulás, a halottak látogatóitól.

Derdâ és Derda folyamatosan próbál kievickélni a sors sodrásából, de nem értik az őket körülvevő világ rendjét, működését. Csak testben vannak jelen, mintha egy másik univerzum elkallódott gyermekei volnának. A török maffia, a szado-mazo szexuális szerepjátékok, a drog, a fanatikus hit ingoványa húzza le őket. Günday komor, csüggesztő világot tár fel, a Kevés mégis a remény regényévé válik. Csaknem négyszáz oldalon összpontosít a szereplők vergődésére, ám végül mindkettőjük történetét pozitívra fordítja. A boldogságról azonban már nem sokat beszél, csupán polaroid képeken villantja fel a szép jövőt. „Mert a látszatot elhinni az első feltétele annak, hogy elviselhetőbbé tegyük az életet…”

Günday számos fontos társadalmi kérdést érint, de messze nincs annyi politikum ebben a műben, mint mondjuk honfitársa, Orhan Pamuk írásaiban (elsősorban a Hó című regényére gondolok). Azt a büszke melankóliát sem érezhetjük, amely egyszerre táplálkozik a régi dicsőség elmúlásán érzett bánatból és a keserű beletörődésből a kopott jelenbe, és amit Pamuk Hüzünnek nevez az Isztambul című városregényében.

Gündayt nem rágja nosztalgia a török vidéki lét iránt, nem száll vitába megértően a régi idők szellemiségével. Főhősei reménytelenül kiábrándult alakok, a haza eszményének számukra nincs semmi jelentősége. Cselekménye elhagyja a török hont és a társadalmi közeget, és Anglia földjén ér révbe, egy szabadabb világban. De itt sem oldódik meg egyértelműen a fejlett nyugati és az elnyűtt keleti civilizáció konfliktusa. A szereplők útjavesztett egyéni sorsukból keresnek kiutat, s egymásban lelnek hazára.

Günday hősei szinte érzéketlen józansággal szemlélik saját helyzetüket. Talán mert csak így viselhetik el mindazt a rútságot, ami vagy velük esett meg, vagy ők maguk tettek sorsuk jobbra fordítása reményében. A történéseket az író olykor szinte sértően naturalista módon ábrázolja, azonban a regény valóságát átszövi megmagyarázhatatlan vagy magyarázatot nem is igénylő eszközökkel. Ettől lesz a regény nyelvezete kissé emelkedett, költői, és e kettősséget Sipos Áronfordítása pontosan érzékelteti. A Kevés oldalain visszhangzik a legendás mágikus realizmus, míg a görög tragédiák is felidéződnek – csakhogy azokat felnőttek élték át, ezek pedig még gyerekek!

A szereplők életében a megnyugvást a minden észérvet nélkülöző szerelem hozhatja el. Gyógyír a sok szenvedésre, feloldoz az elkövetett bűnök alól. „Mintha egymás számára lennének teremtve. Hogy minden viszontagságon átvergődve egymáshoz érjenek” – írja Derdâ a fiúnak a szavakról, amelyeket még nem írt le, de amelyeket egyszer majd szeretne elmondani neki, s ott bujkálnak az ábécé betűi között. És ez a gondolat igaz kettejük furcsa kapcsolatára is. A szerelmi történetet Günday az önmaga és a másik megismerése felett tűnődő Derdâ gyönyörű levelébe fogalmazott vallomással teszi valóságossá.

Én magam úgy vagyok a Kevéssel, mint Derda a fiatalon elhunyt török író, Oğuz Atay műveivel: „mindent nem lehet megérteni belőle vagy elmondani róla, mert nincsen annyi szó, gondolat, ami elbírna vele”. Inkább érezni, sejteni lehet, mint tudni, pontosan miről is írt megrendítő és egyben megindító regényt Günday. Egy szerelemről?, Törökországról?, az elveszett lelkek reményéről?

Derdâ levelében van megírva a lényeg, aminél okosabbat nem is lehet elmondani: „…lehet, hogy a kevesebb több. Lehet, hogy a kevesebb annyi, mint az élet és a halál. Lehet, hogy azt mondom, kevéssé ismerlek, az azt jelenti, hogy sokkal jobban ismerlek önmagamnál. Vagy azt, hogy bármit megtennék azért, hogy megtudjak rólad mindent. Lehet, hogy a kevés maga a minden. És talán az egyetlen dolog, amit mondhatok neked…”

A Kevés a semminél egy kicsivel biztosan többet mond el, mint amit mi innen, a távolból láthatunk a török emberekből, a török lélekből.