Általában, ha újranézünk egy filmet, akkor olyan rejtett részleteket, apróságokat fedezünk fel benne, amik elsőre elkerülték a figyelmünket, és ez mind-mind újabb réteggel gazdagítja az alkotást. Azonban az is előfordul, hogy az elsőre jónak ítélt film az újranézés alkalmával már nem működik, és minden egyes megtekintéssel csak rosszabbnak érezzük. Ez lehet azért, mert egyetlen csattanóra van felfűzve az egész, minden ennek lett alárendelve, vagy azért, mert elsősorban a lenyűgöző látvány vitte el a filmet, ami másodjára már nem annyira nyűgöz le. Összeszedtünk hét filmet, ami bármennyire is jónak tűnt elsőre, az újranézést már megsínyli, sőt, minden újbóli megtekintéssel csak egyre rosszabb és rosszabb lesz.

Gravitáció (2013)

Emlékszem, hogy amikor kijött a mozikban Alfonso Cuarón űrben játszódó filmje, mindenki arról beszélt, hogy teljesen beparázott tőle, és hogy milyen jó volt utána a biztos, kemény talajra lépni, kifelé menet a moziból. A Gravitáció másfél órás játékideje egyetlen, sokkoló vizuális elemre épít: a végtelen űrre. Sandra Bullock és George Clooney két űrhajóst alakít: az utóbbi meghal, az előbbi egyetlen szkafanderben kering a végtelen világűrben. Az tét, hogy túléli-e, miközben a lenyűgöző operatőri munkának köszönhetően – Emmanuel Lubezki nevét azért jegyezzük meg! – a néző is átérzi, milyen egyedül, kilátástalanul a semmiben, miközben egyre fogy az oxigén. A cselekmény viszont mellőz minden komplexitást és mélységet, nem úgy, mint Cuarón másik sci-fije, Az ember gyermeke (2006). Azonban a Gravitáció főszereplője nincs rendesen kidolgozva, így azonosulni is nehéz vele, a jelenetek ismétlik magukat, és a fordulatok sem túl meggyőzőek. Az egész a „hős sodródik, és fogytán van az idő” klisére van felhúzva, kétségtelenül elképesztő látvánnyal – ám ez kevés az újranézéshez.

Jégvarázs (2013)

Sok kislánynak még ma is kultikus kedvence a Disney több mint tízéves animációs filmje. 1,28 milliárd dolláros bevételével abszolút sikernek tekinthető, és a bemutató utáni hónapokban mindenhonnan a Let It Go dallamait lehetett hallani. Kétségtelen, hogy

a Jégvarázs ötletes, bájos, látványos és még a zenéje is fülbemászó, csakhogy minden újranézés egyre több és több hibát tár fel.

A cselekmény elég karcsú, a karakterek döntései néha kifejezetten következetlenek, és bár a furcsaság adja a bájukat is, olykor nagyon is idegesítőek tudnak lenni. A dramaturgia alapvetően követi a Disney-kliséket, amikor meg nem, az kifejezetten félresikerült: a gonosszá tett herceg például eléggé mondvacsinált.

Fogságban (2013)

Emlékszem, mennyire sokkolt ez a brutális thriller, mikor először láttam, és akkor úgy éreztem, hogy hű, ezt egészen biztos újranézem majd. Aztán valamiért mindig halogattam, és végül, amikor ismét megtekintettem, rájöttem, hogy miért. Denis Villeneuve krimijének középpontjában az önbíráskodás problémaköre áll: Hugh Jackman játssza Keller Dovert, akinek eltűnik a lánya, és miután a rendőrség – élükön a Jake Gyllenhaal által alakított nyomozóval – szabadon engedi az egyetlen gyanúsítottat, Dover a saját kezébe veszi az ügyet. Elrabolja Alex Jones-t (Paul Dano), akire a gyanú terelődött, és kínvallatásnak veti alá. Mint látható, a szereposztás pazar, a sztori érdekesnek ígérkezik, ám a vallatások egy idő után monotonná vállnak, ahogy Jackman alakítása is – aki amúgy remek színész, csak épp nem nagyon van mit játszania a kétségbeesésében szadistává váló apán túl. Ráadásul

a végső csavar ismeretében másodjára már nem működik a film, sőt kifejezetten lassan telik a két és fél órás játékidő.

Péntek 13. (1980)

A kultikus horrorfilm, ami két évvel a Halloween (1978) után egyszerre másolta annak képletét, és küldte meg egy jelentős csavarral, hiszen a nyári táborban mészárló gyilkos Jason Voorhees anyja, Pamela Voorhees (Betsy Palmer). Ez a fordulat olyannyira beépült a popkultúrába, hogy hiába, a később részekben a machetés, hokimaszkos Jason öldököl, még a Sikolyban is előkerül, hogy az első film kivétel. Ráadásul a fiatal Kevin Bacon karakterének halála is igen emlékezetes. Ám annak ellenére, hogy egy igazi horror-klasszikus, a Péntek 13. nem egy olyan jó film, hogy újranézzük (ellentétben például a franchise 1986-os hatodik részével). Mivel az értékelhető részei az ötletes gyilkosságok és a végső csavar, így a másfél órás játékidő elég soknak tűnik, hiszen tele van töltelékjelenettel, és teljesen érdektelen, rosszul megírt párbeszédekkel. Betsy Palmer alakítása meg olykor inkább komikus, mint félelmetes.

A visszatérő (2015)

A túltolt túlélőfilm, amiért Leonardo DiCaprio megkapta a hőn áhított Oscar-díjat, pedig mennyi más szerep volt, amiért jobban kijárt volna neki. Ezt valószínűleg ő is érezte, mivel nem volt természetes a mosolya, amikor átvette. Alejandro G. Iñárritu alkotásában a DiCaprio által alakított Hugh Glassnak nincs jó napja: társa (Tom Hardy) elárulja, és még egy medve is ízekre szedi.

A visszatérő látványvilága gyönyörű, és a medvetámadás is megrázóan lett ábrázolva, de onnantól egyre unalmasabbá válik a sztori, ahogy félholt hősünk keresztülbukdácsol a szépséges havas tájon.

Bevallom, én ezt már elsőre is untam, pláne, hogy a két és félórás játékidő így elég soknak bizonyul. Ráadásul hamar rá lehet érezni a turpisságra, hogy mi minden van ebben a filmben pusztán azért, hogy az Akadémia ráharapjon.

Az ellenpéldák

5 film, ami minden újranézéssel egyre jobb és jobb lesz

Vannak filmek, amiket akárhányszor meg tudunk nézni, és ugyanazt az élményt kapjuk tőle. És vannak olyan filmek, amiket akárhányszor megnézünk, valami újat fedezünk fel benne.

Lássuk!

Star Wars: Az ébredő Erő (2015)

J. J. Abrams nagy vágya volt, hogy Star Wars-filmet forgathasson, és ez meg is adatott neki éppen tíz évvel ezelőtt. Csakhogy, aki szeretne valamit, az nem biztos, hogy tud is. Az ébredő Erő varázsa először abban rejlett, hogy előtte pont tíz évvel, 2005-ben mutattak be Star Wars-filmet, A Sith-ek bosszúját, így amikor felcsendült John Williams kultikus zenéje, minden rajongó tapsolni kezdett a teremben – de tényleg, ott voltam a sajtóvetítésen. Aztán a kezdeti lelkesedés hamar takaréklángra került, Az ébredő Erő ugyanis

nem egy új sztorival gyarapította a franchise-t, hanem az 1977-es első rész felmikrózott változata: tulajdonképpen ugyanazt látjuk újra, csak más szereplőkkel.

Maga George Lucas sem szerette, és azt mondta, „Nincs benne semmi új”, és ezt a sztorira és technikai, vizuális megoldásokra is értette. Újranézve ráadásul ezek a dolgok már halmozottan kiütköznek.

Barbie (2023)

Nagy várakozás előzte meg Greta Gerwig filmjét, ám a bemutatókor kipukkant ez a lufi, és kiderült, hogy csak félig-meddig kaptuk azt, amit vártunk. A Barbie-világból kilépő baba (Margot Robbie) önmegvalósító projektje hiába szúr oda szatirikusan a Mattelnek, valójában ez így is egy kétórás reklám, amiért még mi, nézők fizetünk, hogy megnézhessük. A történet elég karcsú és zavaros, a látványvilág, pontosabban Barbie mesevilága ötletes, de ennél többet nem tud felmutatni a film.

A nemek közti egyenlőtlenségről és az önmegvalósításról szóló csúcsjelenetek szájbarágósak, és nem többek kínos hűtőmágnes-bölcsességeknél, amiktől rogyadozik a közösségi média.

Nem igazán van olyan aspektusa a Barbie-nak, ami az újranézésre predesztinálná, hacsak nem az, hogy lecsekkoljuk, biztosan annyira töredezett-e a dramaturgia, mint elsőre éreztük – elárulom: még annál is jobban!

(via Collider)