Akár hisznek benne, akár nem, a túlvilági lények létezése örök beszédtéma az élők körében. A legtöbben valószínűleg telecsinálnák a gatyájukat, ha közülük akár csak eggyel szembetalálkoznának. Mert az emberek az ismeretlentől legalább annyira tartanak, mint amennyire kíváncsivá is teszi őket. Talán e szorongás oldása miatt van, hogy az emberi ruhát levetett szellemeket a gyerekeknek szóló történetekben általában kerek fejű, mosolygós, huncut kis fátyolfiguraként ábrázolják.
Otfried Preußler mesekönyvében szintén efféle ártalmatlan jelenésként mutatja be főhősét, akitől nem áll távol, hogy szellem mivoltából helyzeti előnyt kovácsoljon egy kis csínytevés érdekében. Ahogy A kis szellem című kezdő mondatában is olvashatjuk, a szóban forgó kísértet ősidők óta éldegél Bagolykő várában, napközben egy súlyos, vasalt tölgyfa ládikában pihen. Csak akkor ébred fel, amikor a hegy lábánál a városház tornyának órája elüti az éjfélt. A holdas éjszakákon a kulcscsomóját csörgetve járja a termeket, kedve szerint nyitogatja fel a legravaszabb zárakat is. A világon a legjobban mégis azt szereti, amikor a vár kőcsipkéin ugrándozhat kiszögellésről kiszögellésre, és fehérebben világít, mint a porhó.
Legjobb barátja, az éjszakai bagoly hiába figyelmezteti, kerülje a világosságot, a kis szellemet csak nem hagyja nyugodni, milyen lehet a világ nappal. Kipróbál mindenféle praktikát az ébren maradásért, ám a kísértetek órájának végére rendre mély álomba merül. Ha azonban valaki annyira erősen szeretne valamit, mint ő, annak előbb vagy utóbb teljesül a kívánsága. Ilyenkor a mesékben valami véletlen, előre ki nem számítható fordulat következik. De erről legyen elég annyi, hogy a kis hős azt kívánja, bárcsak sose vágyott volna a fényre.
Preußler nem bonyolítja túl a cselekményt, főhőse szellemes rémtetteiben rejlő helyzetkomikumra alapozza története sikerét. Mert vajon ki tudja az igazságot arról, hogy háromszázhuszonöt évvel ezelőtt a rettegett svéd tábornok valójában miért is szedte a sátorfáját, miután korábban seregével megszállta a várat és az egész várost. Ahogy annak is egyszerű magyarázata, miért tűnik fel egy titokzatos fekete alak – éktelen ribilliót okozva – a város különböző pontjain. És mondja meg végre valaki, a svédek tényleg megint elfoglalták Bagolykő városát?
Bár a kis szellem kifejezetten mulatságosnak tartja, ha másokat ijesztgethet, biztosan állíthatom, egyáltalán nem vezérli gonosz szándék. Preußler a gyermeki ártatlanság és az ábrándos tudatlanság elegyéből gyúrja szerethetővé főhősét. Egy ponton pedig még a mesékből ritkán kihagyható félreértés is összezavarja az események alakulását. Abban azonban semmi meglepő nincs, mikor kiderül, egészen egyszerű a gyógyír a kis szellem és a város bajára is.
A könyv meseszép illusztrációit a Torzonborz trilógia stábjából ismerős F. J. Tripp készítette. Tarka színeivel egyszerre mutatja a kísértetlét csöndes magányát és a felbolydult város harsány tömeghisztériáját. Aprólékosan megrajzolt karikatúrái a paprikajancsis és vitézlászlós történeték folytatását sugallják (Pedig nem.). Meg mernék azért esküdni, hogy valahol a könyvben még Torzonborzot, a rablót is láttam táncolni, az arcán széles vigyorral. De még a könyv fejezeteinek szerkesztése is a rablómesére hajaz, ahogyan ezúttal is Nádori Lídia muzsikálta magyarrá Preußler bolondosan játékos mondatait.
Nem állítanám, hogy Preußler hatására mindenki feltétel nélkül elfogadná a szellemvilág lényeit, de minden fél számára elfogadható végkifejletet kreál, még mielőtt Bagolykő városának vezérkara halálra fagyna a rémülettől vagy gutaütést kapna a méregtől. Természetesen a kis szellem jóvoltából, és a helyi gyereksereg segédletével. A kis szellem végtelenül bájos mese, gonoszság vagy rosszakarat egy szikra sincs benne. Ijedezni szabad, de félni nem kell.
Tanulságul az a csekélység marad meg az olvasó számára, hogy minden élőnek és minden holtnak megvan a jól megérdemelt helye a nagyvilágban. Külön-külön. A kis szellem tehát vígan táncolhat tovább valahol a csillogó holdfényben.
