A könnyű hakni reményében érkeztek, de hirtelen a háború esztelenségét próbálják ellensúlyozni kulturális misszióval. Vagy legalább élve hazajutni.
Szerb átlag
Goran Marković munkái remek táptalajt szolgáltatnak egyfajta szerb sztereotípia továbbörökítéséhez, de talán ez a legnagyobb baj vele, egyébként filmjei rendre élményszámban mennek. Egyik legfontosabb alkotása a Tito és én volt még 1992-ben, amelynek fiatal hőse azért kap kitüntetést, mert egy dolgozatban azt írta, Tito marshallt jobban szereti még a családjánál is. A politika, a háború Marković számára központi kérdések, nem próbál még véletlenül sem távolságtartó, hogy azt ne mondjam független maradni tőlük, bár nagy valószínűséggel, a világnak azon részén, ahol ő él s alkot, ez nem is igen lehetséges. Ahol tömegsírokba lőtték egymást néhány éve, ott talán valóban még jó ideig képtelenség másról beszélni.
Az utolsó napokban
[img id=302802 instance=1 align=left img]A jugoszláv polgárháborúról ezúttal, kis rosszindulattal azt mondanám, markáns, de markánsan egydimenziós figurákkal mesél. Vagy az is lehet, hogy én innen, a relatív távolból csak szeretném nagy pacifista hévvel azt gondolni, hogy nem volt minden szerb katona az állatiasságig aljas mészáros. A turné szereplői belgrádi színészek, unják a banánt a kantinban, próba helyett kártyáznak. Amikor adódik egy lehetőség, mennének haknikörútra vidékre, először a fásultság és a háború ténye még székükhöz szegezi őket, aztán rájönnek, annyira elegük van a fővárosi nihilből, hogy ennél még az is jobb, ha néhány kilométerre tőlük lőnek. Igen ám, de nem néhány kilométerre, hanem konkrétan a frontvonalon kötnek ki. Van köztük simulékony menedzser, öntelt díva, öreg alkoholista és fiatal nőcsábász is, míg akikkel összefutnak turnéjuk során, többnyire esztelen katonatisztek, még ha kinek-kinek más mértékben is leng ki a tahó-mutató. Végeredményben tarka egy társaság, bizonyos szempontból talán mint a jugoszláv nemzet maga. Még ha azon is elmélkedik egyikőjük, hogy milyen nehéz lenne filmet készíteni erről a háborúról, hiszen hogyan magyaráznánk el, mi a különbség a szemben állók között, egyikük pont mint a másik. Ez így talán romantikus túlzás, de jól kivehető belőle, sőt kicsit tán szájbarágósan is, Marković politikai állásfoglalása.
Nevetni kell, ennyi az egész?
Én ha szerb, horvát, bosnyák vagy bármilyen egyéb filmes volnék, akkor sem lenne bátorságom – ilyen korán, tenném hozzá, ha el lehetne dönteni, hány év elteltével veszti értelmét ez az ilyen korán – a komédia nyelvén mesélni a háborúról. Nem állítom, hogy azt nem lehet, mert igenis lehet, talán kell is, egyszerűen csodálom, helyesbítek: csodálkozom azokon, akik képesek rá. Ez is egy feldolgozás, persze. Ennyiben tehát inkább dicséretre méltó vállalkozás Markovićé, abból kevésbé, hogy azért nem vágtam hanyatt magam a poénjain. Mert nem is ez az erőssége A turnénak, hanem épp ellenkezőleg, a drámai vonala. Néha teljesen váratlanul, egy-egy burleszkbe hajló bohóckodás után csap át olyan háborús szituációba, amely konkrétan egy állcsúcson rúgással ér fel. Az első ilyen alkalommal ledöbbentem, kikerekedett szemekkel néztem, ami a vásznon zajlik, pedig Marković nem láttat vért, halottat, talán egyetlen alkalommal sem. És bármennyire is egyszerűnek éreztem addig a gyűlöletből táplálkozó, kegyelmet nem ismerő fekete egyenruhás parancsnok figuráját, amikor énekelve indítja a halálba a hadifoglyot, a gyomor picit összerándul.
Ez zavart tehát egy kicsit, ennek a komédiának és tragédiának váltogatása, ami csak elmondva tűnhet nagy ötletnek (amennyiben annak tűnik). Egyébként súlyos darab, néhol embert próbáló, szövegében tán hatásvadász, látványában viszont épp ellenkezőleg; megkockáztatom, ez nem annyira koncepció volt, hanem inkább erre volt keret.
Kinek ajánljuk?
- Délszláv háborús téma iránt érdeklődőknek.
- Akik nyitottak a kelet-európai drámák iránt.
- Békepártiaknak.
Kinek nem?
- Akik felrobbant testrészeket akarnak látni.
- Akik úgy érzik, már eleget tudnak erről a háborúról.
- Akik inkább néznék, ahogy űrlényekkel csatáznak a tengerészgyalogosok.
8/10
