Nagyon szeretném, ha a kevésbé tájékozott nézőt nem riasztaná el a vámpíros zsánerfilm, vagy a nem túl szerencsés magyar címfordítás. Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive) című gyönyörűen igaz és epikus filmdrámája olyan ritka gyöngyszem, melyet a legnagyobbak között fognak emlegetni a filmvilágban...
Az apokaliptikus detroit-i külvárosban játszódik a történet, ami tökéletesen eltalált szcénát biztosít a hanyatlás és reménytelenség meséjének. Egy világból kiábrándult mizantróp vámpír éli itt a mindennapjait, aki értelmet csak a zenélésben lát. Eredetileg a kivételes kisugárzású Michael Fassbender játszotta volna Ádámot, az öröklétbe fásult halhatatlant. Őt azonban a nem kevésbé népszerű Tom Hiddleston váltotta le, minden bizonnyal beteljesítve a szerep összetettségének és a nézői elvárásoknak igen magas szintjét. Női főszereplőnek Jarmusch korunk egyik legkülönlegesebb színésznőjét kérte fel, Tilda Swintont.
Adam és Eve a neve a halhatatlan párnak – beszédes és szimbolikus nevek, melyeknek értelmezését nem szükséges szájbarágóan kifejteni. Swinton nőalakja a nagyszerű Orlando alakításból is hoz magával egy kicsit. A legelegánsabb bölcs melankólia lengi át az ábrázolását, és valami ősi életigenlés is árad belőle, mint a nők archetípusából: ő nem konfrontálódik, megelégszik azzal a plusszal, amit az évszázadok során a tanulással és a hosszúra szabott élet okos élvezetével szerzett. Legnagyobb vonzereje azonban az, ahogyan húzza magával az életigenlésbe Adamot. A férfiben is megvan az a szofisztikált tudás, amit felhalmozott az öröklétben, de vele együtt egy jó adag kiábrándultság és depresszió is eluralkodik rajta. Ő már a halandóságot és a halált választaná az élet helyett, és – milyen gyönyörű és örök igazság ez! – Eve az, aki visszarángatja őt a világba, és értelmet ad a továbbhoz. Kettejük összjátéka annyira misztériumszerű, hogy tökéletességében fel sem tűnik a közel 20 évnyi korkülönbség.
A film egy szépen megfogalmazott, gyönyörűen láttatott, számtalan eklatáns példával alátámasztott lakonikus summázás a veszett emberiségről. Mindemellett egy kőkemény, arcul csapó kritika is egyben. Mi, a halandó emberek, egyszerűen a „zombi” kategóriába esünk, és az elveikben szilárd, hagyományaikban élő halhatatlanok aspektusából ez valamennyire érthető is. A fáradt idillbe berobbanó testvérhúg, Ava megjelenése (Mia Wasikowska nagyszerűen gyűlölnivaló és idegesítő alakítása) valóságos konfliktust azzal teremt, hogy viselkedése nagyban hasonlít a miénkhez, az emberekéhez. Harsány és közönséges, bűnös és mohó, érzéketlen és agresszív. Totális sztereotípiái annak a morálnak, amely rontásba viszi a világot.
A film kulcsgondolata a hiábavalóság, a film csúcspontja pedig az utolsó jelenet. A „nem érdemes tovább csinálni” hangulatát felváltja az „élni kell” ösztöne, és a kényszerű egymásrautaltság szomorkás, de egyben szükségszerű és pozitív felhangjával forog tovább az (örök)élet kereke.
Mesterien fényképezett kockák mentén rajzolódik ki az a finom melankólia, mely az évszázadokon át élők lelkében kialakulhat. Mert hát – „Who wants to live forever”, hogyha a végtelen idő csak arra elég, hogy elveszítsük halandó szeretteinket, és túl sok emberiség által elkövetett bűnt lássunk megvalósulni. A remekbeszabott irodalmi, tudományos és művészeti utalások nagyszerű lehetőséget adnak arra, hogy megmutassák, miért érdemes MÉGIS létezni több emberöltőn keresztül, és mi az az érték, mely érdemmel átörökíthető a letűnt korszakokon túl. Így enyhe szomorúsággal konstatáljuk, hogy nagyon kevés arra méltó tárgy és dolog az, amire egy halhatatlan is értékként tekint… egy karcos, szívhez szóló blues-t hordozó bakelit lemez, egy-egy antik fényt árasztó selyem lámpabúra, az igazi Shakespeare kéziratai, vagy egy eredeti, kézzel készített nemes hangszer.
Jim Jarmusch azt nyilatkozta egyszer, hogy „zene nélkül az élet értelmetlen”. Mottóként és védjegyként minden filmjét kivételesen szép, válogatott zenei betétek kísérik. Noha az egész soundtrack mestermű, kiemelkedik Yasmine Hamdan dala, melynek minden szomorú akkordjából kihallatszik a film gyönyörűen mély és egyben evidens filozófiája, miszerint a szeretet és a szerelem az egyetlen, ami számít – akár egy emberöltő, akár az öröklét van kiszabva számunkra.
