Freddy Krueger visszatér, az 1984-es eredeti Rémálom az Elm utcában után Wes Craven klasszikussá vált karaktere update-eli magát és felturbózott látványelemekkel riogat. Kérdés, hogy sikerül-e neki.
Kezdeti fellángolás
A film ígéretesen indít, a kezdő képsorok kicsit olyanok, mintha Lynch birodalmában járnánk. Mindez azért is tűnik bíztatónak, mert ha már a rémisztő álomvilágoknál, szorongáskeltésnél járunk, akkor a Montanában született amerikai direktornál keresve sem találnánk jobbat. Ráadásul az eszköztár is ismerős, hiszen egy út menti Dinerben vagyunk, a benti világítás misztikus, a jelenet mondhatni klasszikus: fehér kötényes, rózsaszín ruhás, névtáblás pincérnő kávéval kínálja a vendéget. Baljóslatú a hangulat, mint a Mulholland Drive-ban, bár abban épp az volt a zseniális, hogy nappal, egy tömött étteremben hozta a frászt az emberre. Itt éjszaka van és nyilvánvaló, hogy valami baj közeleg.
A lecsengett műfaj
Ha a valaki napjainkban tinihorrorral rukkol elő, az vagy elkerülte a mozikat az elmúlt 20 évben, vagy valamit nagyon tud. Az eddig videóklippek (Nirvana, Green Day, Marilyn Manson) gyártására szakosodott Samuel Bayer próbálkozott meg a feladattal, hogy jó iparos módjára felidézze mit tudott Wes Craven, aki nem mellesleg az 1996-os Sikollyal új életet lehelt a műfajba - jó ideig ellátva ezzel a paródiagyártókat is. Ez a fajta riogatás idővel ugyanis viccé vált, a filmes eszköztár pedig kifulladt. Klisékké silányultak a műfaji elemek, a jócsaj mindig meghal, szándékosan és érthetetlen módon ki- vagy be mennek sötét helyekre, ahol persze a gyilkos a legváratlanabb helyeken bukkan elő. A Halloween - A rémület éjszakája (Carpenter), a Péntek 13. (Cunningham) és a Rémálom az Elm utcában (Craven) után nehéz ehhez a zsánerhez érdemben hozzányúlni. Igaz, Bayer nem is próbálkozott ezzel.
Apró változtatások
Ha valaki esetleg beggining történetre számít, az csalódni fog, a 2010-es verzió ugyanis egyfajta remake-je az eredeti történetnek. Nem szolgai módon másolja, csak átvesz belőle elemeket. Annyiban mindenképp jobban árnyalja a képet, hogy Freddy "átváltozásának" okát is kutatja, adva rá egyfajta magyarázatot, mert Craven egy egyszerű sorozatgyilkossággal elintézte a motivációt. A főszerep érthető módon itt is a rémisztgetésé, a menekülésé, de Bayer lapvetően a látványvilágra fókuszál, a modern technika segítségével próbál hozzátenni az eredeti alapötlethez. Talán csak az az egy baj, hogy nem elég bátran nyúlt a témához. Van itt késcsikorgatás, hörgés, sikoltás, vándorló hullazsák, de alapvetően megragad az eredeti filmben is fellelhető elemeknél. Kyle Gallner fuldoklás jelenete Craven filmjében Nancy-vel esik meg, a rémálom helyszíne itt is egy gépházterem, viszont képileg élesebben elkülöníti az álomvilágot a valóságtól. Úgy dolgozza össze a két réteget, hogy hamar nyilvánvalóvá válik a néző számára, hogy hol jár éppen a szereplőnk. A vallásos vonalat teljesen elhagyta és egy kis pluszt is ad hozzá azzal, hogy az alváshiány következményeit is ecseteli. Mondjuk úgy, hogy rendet tesz a fejekben.
Múló idő
Samuel Bayer nem akarja megújítani a műfajt, nehezen is ment volna neki, hiszen egy olyan alapanyaghoz nyúlt, amit alapvetően a látványvilággal lehet már csak felturbózni. Szerencsére nem azzal próbálkozott, hogy még több vért és leszakadó végtagot préselt a történetbe, hanem az álom voltát erősítette vizuális hatásokkal, és Krueger karakterének is adott egy másféle olvasatot. Kidolgozottságában, logikailag, vizuálisan jobban teljesít, mint az előd, ami egyértelműen az időnek és a technikai fejlődésnek tudható be.
Kinek ajánljuk?
- Inszomniában szenvedőknek.
- Aki szándékosan piros-fekete csíkos pulóvert hord, hogy így tisztelegjen kedvence előtt.
- Aki szeretne is félni meg nem is.
Kinek nem?
- Aki valami zúzós horrorra vágyik.
- Aki szerint lehetetlen überelni az eredetit.
- Aki nem szereti a remake-eket.
6/10
