Euripidész: Alkésztisz (Ódry Színpad)
Van Nápolyban egy mellszobor Euripidész-ről. Töprengő arc, maliciózus száj, kócos szakáll. Haj a fülre növesztve, a magasodó homlok fölött néhány precízen elrendezett tincs. Jól látszik a portrén, hogy a modellnek csak le kellene cserélnie kockás ingre a tógáját, s máris beülhetne valamelyik éjszakai televíziós vitaműsorba.
Éppenséggel lenne miről vitatkozni vele a fennmaradt színdarabjai kapcsán is. Vegyük például legrégebbi alkotását, az Alkésztiszt. A szerzőt talán meglepné, ha azt állítanám, hogy ennek az (eléggé) abszurd drámának az önzés a főszereplője. A mű innen nézve voltaképp arról szól, hogy micsoda jellemtorzító erő lehet az önsajnálat. Alátámasztásul talán elég a történetet elmesélnem. Kezdetnek Euripidész ? szokása szerint ? egyik hősével összefoglaltatja az előzményeket, melyek a dráma alaphelyzetéhez vezettek. Admétosz királyra megneheztelt valamelyik sértődékeny görög isten, ezért meg kell halnia. Apollón azonban kieszközölte a felsőbb hatalmaknál, hogy a király megmenekülhet, de csak abban az esetben, ha valaki az alvilágban pótolja őt. Admétosznak tehát találnia kell egy embert, akit halálba küldhet maga helyett. Csakhogy sem a papája, sem a mamája, sem a barátai nem vállalják a beugrást. Egyedül a feleségére számíthat. Alkésztisz hajlandó a saját életével megváltani a férjéét. Itt kezdődik a darab, melyben a címszereplő bőséges könny- és szóáradattal elsiratja önmagát, amiért meghal, jóllehet igen szívesen élne még. Zokog továbbá a derék férj, akit mérhetetlenül elkeserít, hogy nélkülöznie kell majd egy ilyen kiváló asszonyt, s arra jut bánatában, hogy a mulatságokat és a víg társakat is elhagyja tán. Aprócska gyermekük szintén magába roskad. Néhány szemrehányó szava van csupán, hogy micsoda dolog az egy anyától: elhagyni egy ilyen kicsi fiút. Miután mindenki kellő mértékben eltelt az önmaga iránti szánalommal, jön a mulatós kedvű Héraklész, aki a hitvesét temető Admétosz szíves vendéglátását megköszönendő, visszaszerzi Alkésztiszt Hadész birodalmából. A friss özvegy ? ellentétben néhai nejének tett ígéretével ? befogadja házába a sűrűn lefátyolozott hölgyet. Amikor kiderül, hogy a jövevény valójában maga a háziasszony, a férfi ámulva hálálkodik Héraklésznak. A nő ? tőle szokatlanul ? súlyosan hallgat. Ez a vége. Boldogan élnek, amíg meg nem halnak? Aki nem hiszi, járjon utána. Aki hiszi, gondoljon bele.
Marton László végzős színészosztálya Stefano de Luca vezényletével arra nem vállalkozott, hogy értelmezni és/vagy minősíteni próbálja e gyönyörűségesen bizarr históriát. Nem méricskélik a mítoszt. Rövidre zárt, tömör, frappáns drámatörténeti kalandozásukban arra szorítkoznak, hogy színházasítsák a kétezerötszáz éves darabot. Kedves játékossággal járnak a jelenetek végére, derűs stiláris kacskaringókat téve közben. Határozott rendezői kéz látszik terelgetni a növendékeket, akik ügyesnek és odaadónak mutatkoznak, ha különösebben felszabadultnak nem is.
Az Ódry Színpad hűvös, rideg, kongó teret biztosít az előadáshoz. A színpadképben Füzér Anni nagyjából a vágóhidat keresztezte a börtönnel: rozsdás fémkapu, koszlott csempeburkolat a falakon, a nézőtérre kiszerelt hosszú kifutó. Rémes fémes gépi hangok közepette valami szállítószerkezet működik a plafonon: olykor műanyag függönyt, lelógó láncot vagy egyéb kelléket lehet behúzatni vele a színre. Kenyér érkezik így, bor, máskor egyenesen a Halál ollója. Euripidész ugyanis az első jelenetben naiv bájjal fellépteti epizodistaként a Halált.
(A tapsot nem kell megvárnia.) Az eredetiben karddal jön, a főiskolán ollóval, hogy avval nyiszálja el az élet fonalát. Később emlékeztetőül beleng még a láncon a haláli szerszám. Az előadás látványvilága a színpadkép kietlenségéhez igazodik: színeit áttetsző, homályos műanyagok, feketék és koszolódó fehérek adják. Elütő színfoltként jószerével csak Héraklész fél pár piros zoknija szolgál.
A produkció mint stiláris egyveleg a lazzótól a részegszámon át a kupléig terjed. Elősejlik, hogy a főiskolások nyilván belekóstoltak ezenközben a görög kurzusba is, hiszen a korabeli színház néhány eleme felfedezhető a produkcióban. Ilyen motívum például a műphallosz (műhímtag), melyet Apollón alakítója villant elő egy alkalmas pillanatban ? nő játssza a figurát, így eleve csak mellből mutathat valódit ?, de antik praxis az is, hogy mindössze három színész lép fel az összes szerepben. (Plusz a kar.) Viszont az ókori Athén gyakorlatával ellentétben, ez a három színész mind egy szálig nő.
Szamosi Zsófiáé a legélesebb váltások és a legnagyobb ziccerek lehetősége. Alkésztisz szerepében kezd mint tekintélyes, termetes, zilált királyné asszony. Amikor szinte önkívületi állapotban, reszketve készül a halálra, felmérhetjük a színésznőtanonc tragikai képességeit. Bohócszámra emlékeztető Héraklész-betétjében viszont komédiázásból vizsgázik. (Mondjuk, négyesre.) Legfényűzőbb mutatványa az a kabinet-alakítás, amelyet Admétosz apjaként nyújt Alkésztisz temetésén. Tolókocsiban ül, kalapot és napszemüveget visel, s olyan ellentmondást nem tűrő hatalomnak látszik, hogy minimum maffiafőnök lehet, ha ugyan nem egyenesen országgyűlési képviselő. Szamosi színészi technikából máris sokat tud ? megállapíthatjuk.
Admétosz figurája a törékenyebb, lányosabb alkatú és hangú Kovács Martinának jutott, akinek beleélős-beleérzős játéka révén szinte nemét veszti a szereplő. A sötét öltönyös, fehér inges, nyakkendős, szőke lófarkú alakban összetört, kedvesét vesztett szerelmest látunk. Megható, könnyes arca, szép kétségbeesése feledteti, hogy nem a vak végzet csapott le párjára, hanem maga tuszkolta őt a sírba. Kovács Martina játssza Apollónt is, kicsit mesejátékot idéző, reszketeg hangú, görnyedt hátú öregemberként. (De most elbizonytalanodtam: lehet, hogy Apollón nem is ő volt, hanem Hámori Gabriella, és akkor Kovács a Halált adta, s ez esetben mindketten meglehetős sikerrel maszkírozták át magukat kisebb szerepükre.)
Hámori Gabriella a tritagónisztész: a harmadik színész. Neki jutottak a kevésbé hálás feladatok, de azért szolgálólányként ő is megmutathatja, hogy nemcsak a bohócarca bájos, de a humora is.
Három kellemes fiatalember ? Tóth Attila, Dolmány Attila, Lengyel Tamás ? is részt vesz a játékban afféle járókelőként, a kart megjelenítve. Legátütőbb pillanatuk az, amikor a szó legszorosabb értelmében kiugorva szerepükből, zongora és stampedli mellett dalra fakadnak.
Egy bárány statisztál még, aki az előadás elején és végén bebóklászik a színpadra, hogy illusztrálja a vágóhíd, és konkretizálja az áldozati bárány fogalmát. De ha már áldozatra utalnak itt, nekem elsőként mégiscsak Euripidész jut eszembe, aki állítólag úgy halt meg, hogy a színdarabjaitól feldühödött asszonyok egy csoportja agyonverte. Ami ? ha igaz ? elképesztő méltánytalanság. Csak azért eshetett meg, mert akkoriban nem sejthették, hogy évezredekig nem jön még egy drámaíró, akit műveiben ilyen mélyen és elszántan foglalkoztat a NŐ mint főhős. A szenvedélyeivel, a lelki viharaival, az érzelmi nyavalyáival. Színésznők, nézőnők ? csókoltatjuk a szerzőt.
