Régi ismerősök
Robert Cibis és Lilian Franck egészestés dokumentumfilmjében egymásután tűnnek fel a zongoraművészet sztárjai. Lang Lang, Alfred Brendel és Pierre-Laurent Aimard régi ismerősként érkeznek Stefan munkahelyére, a bécsi Konzerthausba. Mindegyikük egészen különböző hangzást szeretne elérni, így a tökéletesség ez esetben relatív, a zeneműtől és az előadó szándékától függ.

Megnevezhetetlen
Az eljátszandó darab ideája tehát a zenész fejében létezik, és tartozik hozzá egy megfelelő, szintén "képzeletbeli" hangzás, ezt kell megvalósítani. A művész és Stefan beszélgetni kezdenek arról, hogy a hangnak nyitottabbnak, zártabbnak, lebegőbbnek, szolidabbnak, élesebbnek, kifejezőbbnek, mozgékonyabbnak kellene lennie... aztán a kezükkel kezdik mutogatni, hogy így vagy amúgy "kéne csinálnia". A hangzásról váltott szavak esetlenek, tökéletlenek, még együtt is csak körülírhatják a várt hanghatást, képtelenek pontosan jellemezni.

Prekonstrukció
Stefan a koncertek vagy lemezfelvételek kapcsán különös kutatómunkába fog, elkezdi bekeríteni a még ismeretlen hangokat. A film fő szálát egy Pierre-Laurent Aimard lemezfelvételét megelőző, bonyodalmaktól és fordulatoktól sem mentes, majd egy éves nyomozás adja. Stefan J. S. Bach A fúga művészete című variációs ciklusához keresi a megfelelő hangzásváltozatokat. Ez a folyamat inkább hasonlít egy tudós kutatómunkájára, mint egy rendőrségi nyomozásra, hiszen a keresett hangzást nem csak fülön csípni kell, hanem előtte létre is kell hozni, hogy aztán el lehessen dönteni: tökéletes-e.

Hangszertest
Stefan kísérletezik, technikai bravúrral, trükkel és erővel próbálja kicsikarni a hangszerből a megoldást. Teniszlabdával edzi a húrokat, reszeli a kalapácsfejeket, hangterelő szerkezeteket szerel a zongorára, ki nem fogy az ötletekből. Olyan szeretettel és elszántsággal megy neki újra és újra a méretes hangszernek, mintha - egyszerre bálványozva és gyötörve - be akarná törni a monstrumot. Ez a megszállottság egyszerre lenyűgöző és félelmetes. A hangoló lassan mérnökként, a zongora versenyautóként jelenik meg, amit állandóan ellenőrizni, állítgatni kell - kihozni belőle a maximumot. A látványos küzdelem részleteit a rendezőpáros érdekes, nem túlzó képi megoldásokkal mutatja be.

Zene
Arról viszont mintha elfeledkeznének az alkotók, hogy Stefan Knüpfer munkájának nem a hangszer az oka és célja, hanem a zene. Hogy a tökéletes hangzás csak akkor jöhet létre, amikor az anyagi az eszmeivel összeforr. Követik a hangolót, mert állandóan szükségük van rá, nélküle teljesen elbizonytalanodnak, és ez sajnos vizuálisan is megjelenik. Az vibráló bécsi utcaképek például egész furcsa módon és időközönként térnek vissza, újra és újra emlékeztetve a nézőt, hogy a történet márpedig Bécsben játszódik. És nem ez az egyetlen kizökkentő elem, elég meglepő az is például, amikor a zongorajátékot "illusztrálandó", lassan mozgó felhőket és fodrozódó vízfelszínt úsztatnak egymásba. Ezt a megoldást akár egy kisvárosi televízió kezdő vágója is javasolhatta volna.
Annak ellenére, hogy elvileg portréfilmet készítenek, mintha nem igazán érdekelné őket, hogyan viszonyul Stefan a zenéhez, a zenéléshez, miért lett inkább technikus, holott gyerekkorában művésznek készült. A főszereplő viszont szerencsére magától is belakja a filmet, alkotói bátortalanság ide vagy oda. Stefan Knüpfer tipikusan olyan kulcsfontosságú szereplő, akit a film nélkül sosem ismerhettünk volna meg, mert ő az a szenvedélyes csapatjátékos, aki még a koncert előtt visszavonul, megkönnyebbülve mondja a kamerába: "Én elhagyhatom a színpadot, amikor a közönség bejön."

Kinek ajánljuk?
- Aki szeret belesni a kulisszák mögé, és meglepődni azon, amit lát.
- Akit könnyen magával ragad a szenvedély, a megszállottság.
- Aki szívesen áldoz időt és energiát arra, hogy közelebbről is megismerjen egy érdekes embert.

Kinek nem?
- Aki főleg a híres zongoristákat szeretné látni.
- Aki nem szereti a dokumentumfilmeket. Ez egy dokumentumfilm.
- Aki zenebohóc-mutatványokra számít.


7/10