Miért küzdünk? Miért igazán érdekes a harc mint önállósult karakter ábrázolása a filmvásznon? Ilyen kérdések felmerülése egészen természetes egy Wong Kar Wai-alkotás kapcsán, hiszen a szerelmi drámák mesterétől eddig egészen távol állt a hazájára oly jellemző csihi-puhik ábrázolása. Filmjeiben a küzdelem nem a teátrális külsőségekben, hanem a belső vívódásokban és csendes elkeseredésekben nyilvánult meg. A nagymester ellenben gyakorlatilag másról sem szól, mint a harc önmagáért való csodálatáról. A harc–ember kapcsolatról.
Gyakorlatilag lineáris történet, egységes forgatókönyv nincs is. Nincs igazán eleje, sem igazi vége a harcok sorozatának, a cselekmény egészen nehézkesen áll össze a sok felvonásból. Olyannyira nincs következetes történet, hogy az alkotók minduntalan feliratokkal tájékoztatják a nézőt arról, hogy melyik évben járunk, hogy egyáltalán kit látunk, miért fontos, és milyen harcmodort művel. Másutt narráció igyekszik kalauzolni a nézőt az érzelmek és személyes küzdelmek forgatagában. De ez nem feltétlenül baj.
A nagymester nem egy történelmi eposz (bár annak álcázza magát), sokkal inkább magának a keleti harcművészetnek egyfajta érzéki és embereken átívelő ábrázolása. A főszereplő nem Ip Man (bár elsőre úgy tűnik, Bruce Lee mesteréről szól a mozi), hanem a kung fu. A kung fu mint érzelmek kifejezője, indulatok mutatója, személyiségek megrajzolója. Emiatt azt is elnézzük, hogy a forgatókönyv egyes mondatai olyan egyszerűek és pátoszosak, mintha valaki Arany János Toldi estéjét gépelte volna le, fejből, részegen. A mondákra és legendákra jellemző nagy igazságok szinte kötelező alkotóelemei lesznek a filmnek, melyben a felvázolt alakok már-már archetipikus jellemvonásokkal büszkélkednek. A tiszta tekintetű hős, az idős mester, a vad és érzéki szerelmes, az önfejű áruló, az újrakezdő kisember mind felbukkannak a vásznon.
Egysége az alkotásnak az egyedi, abszolút Wong Kar Wai-ra jellemző atmoszféra miatt lesz. A csodálatos lassítások, a koreográfiák légiessége, a színek és hangok összjátéka adja a film igazi sava-borsát. A filmzene szintén lényegi alkotóerő: hol a Volt egyszer egy Amerika, hol Bellini egyik operája csendül fel, máshol a Szerelemre hangolva hegedűtémáját idéző szólamok váltakoznak. A színészek arca és jelenléte szintén rendkívül erős: Tony Leung és Ziyi Zhang kiemelkedően játszanak. A két művész eddig is bizonyított már drámai szerepekben, és most is képesek a kétdimenziós szövegekből hiteles szavakat formálni.
Messze van ez a Csunking Expressztől, a Szerelemre hangolva mélységeitől, de Wong Kar Wai filmje ezúttal a harcművészet gyönyörű ábrázolása lett – nem több, nem kevesebb. Annak pedig, aki mélyebb, tartalmasabb gyönyörre vágyik, még mindig ajánlható Ang Lee Oscar-díjas mesterműve, a Tigris és Sárkány. Ott emberek a főszereplők, akik mellesleg harcosok is...
