Minden bizonnyal nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ismert színész átnyergeljen a rendezői lóra, hiszen teljesen más elvárásokkal szembesül, mint egy „átlag” elsőfilmes. Minden kritikus árgusabb szemekkel fogja nézni a filmjét, várva, hogy mikor jön az megingás, amibe bele lehet kötni, és onnantól az egész film sikertelenségét onnan vezetik majd le. A pozitív példánál is ugyanaz a helyzet, hiszen Ben Affleck (Tolvajok városa, Az Argo-akció), vagy annak idején Mel Gibson (A rettenthetetlen) sikeres rendezői bemutatkozását is saját hírnevük árnyékában kellett megélniük, ezen pedig kifejezetten ront, ha a színész magát promoválja a főszerepbe.
Fel fog merülni tehát a kérdés a Man of Tai Chi kapcsán is: bátor-e Keanu Reeves, hogy rendezői székbe ült, életében először? Azt kell, hogy mondjam: irreleváns. Egyáltalán nem érződik a filmen az elsőfilmes izgalom izzadtságszaga, innentől szinte teljesen mindegy a rendező személye. Teljesen más ok miatt tartom bátornak Reevest, sokkal inkább azért, mert egy olyan kultúrához mer nyúlni, amihez születésileg sok köze nincs (jó, állítólag egy- hatvannegyed részben van benne kínai vér), éppen ezért – bármilyen jószándékú is – egy nyugati alkotó keleti témájú, filozófiájú filmje lesz a végeredmény.
Az érdekes az egészben az, hogy éppen ezért lesz működőképes a Man of Tai Chi. Mint nyugati, hollywoodi, forgatókönyv- és karakter-központű filmet, maximum egy erős közepesre lehet értékelni. A főgonosz és főhős karakterei tökéletesen sematikusak, nélkülöznek minden életszagúságot, felmelegített, újra eljátszott, filmre vitt kilisék: Tiger Chen (a színész és az általa játszott karakter neve is) tai chi-t tanul a standard, bölcs, hallgatag kínai mesternél, mindeközben kifutófiúként dolgozik a városban. Egy harcművészeti rendezvényen a hagyományosan nem harcra használt tai chi mozdulataival győzi le ellenfelét, ezután környékezi meg Mark Donaka (tisztelendő, hogy nem a főhős, hanem a főgonosz karakterét osztotta magára Reeves – azért megnézném, megcsinálta volna-e A rettenhetetlent Mel gonosz angol királyként), aki annyira gazdag, hogy csak rámutat a megvásárolni kívánt sportkocsira, és már robog is vele, amúgy meg illegális, alvilági bunyókat szervez. Tiger az elején elutasítja a megkeresést, de aztán mikor a mester lakhelyéül szolgáló templomot le akarja dózerolni egy építőcég, kénytelen pénz után nézni. A fiatal srác rákap a pusztítás, mocskos bunyó, meg az onnan jövő könnyű pénz ízére, és letér a mestere által kívánatosnak talált útról.
Mint látható, eléggé megszokott az alaphelyzet, ahogy a főszereplők is, ami viszont kiemeli a tucatfilmek sorából, az pontosan a nyugati és keleti világ ütközése, egymás mellé állítása, hiszen, mint kiderül a film második felében, nem egyszerűen arról van szó, hogy Donaka illegális bunyókat szervez, hanem ezt interneten, pénzért megnézhetővé teszi, s nemcsak magát a harcot, hanem a bunyó életének egyéb részeit is: ezzel a magánélet, megfigyeltség, média-valóság kérdései is téma-tatamira lépnek. A másik, ami nem teszi álságossá Reeves filmjének tai chi-filozofálgatását, az a húzása, hogy magát a nyugati bevándorló szerepébe teszi, aki showműsorrá teszi a srác eltévelyedését. Érdekes ütköztetése a témáknak, az internet uralta nyugati médiának és a tai chi-filozófiának. A harcjelenetek nem zseniálisak, de teljesen korrektek, nem olyan hihetetlenek és koreografáltak, mint például a Mortal Kombat-sorozatban, és mégis annyival éppen többek, amennyivel egzotikus bunyósfilmként el lehet adni Amerikában is. A vágás pedig kifejezetten szép és ritmusos, bár viszonylag rövid snitteket használ a film, nyugtatóan feszesen hömpölyög végig.
A történetben vannak ugyan logikai hibák és elnagyzolt részek (a rendőri munka bemutatása nagyjából annyira hiteles, mint egy kórházas sorozatban), a szereplők emberisége, életszagúsága is teljesen hiányzik, de az érdekesen kerekített történet, a feszes tempó és a látványos harcrészek abszolút kellemes élménnyé teszik a Man of Tai Chi-t, minden hibájával együtt. Teljesen másképp közelítette meg a rendezés kérdését Reeves mint más hollywoodi férfikollégái, és nem is vált hátrányára. Oscart a legjobb filmért ugyan nem fog bezsebelni, viszont egy nagyon korrekt és izzadtságszag-nélküli híres-színész-rendezői-debütként hídat jelenthet Hollywood és Hong-Kong további együttműködése között. Egészen érdekes tömegfilmeket tudna kitermelni ez a felállás, már ez sem lett rossz.
