Asif Kapadia, az Angliában nevelkedett hindi származású filmrendező így nyilatkozik első nagyjátékfilmjéről, A harcos-ról: ... ott álltunk az indiai Rajastan tartományban található sivatag közepén, 47 fokban, 250 fős stábbal, amit lovak, tevék, bivalyok, skorpiók egészítettek ki. Fejünk fölé tornyosult az ősrégi vár, benne 600 talpig felfegyverzett, katonának álcázott statisztával. Körülnéztem és azt gondoltam: igen, valahogy ilyennek képzeltem az első filmemet.
Hát, igen. Nehéz azt állítani, hogy Kapadiát összenyomja a ránehezedő felelősség, mivel már vizsgafilmjéért (A báránytolvaj) különdíjat kapott a zsűritől Cannes-ban. Az meg, hogy első filmjét ilyen körülmények között forgathatja, egyáltalában nem általános, még a (hozzánk képest) gazdag Angliában sem. Az általános az, hogy első filmjüket a rendezők kis költségvetésből, kevés helyszínen, kevés szereplővel forgatják, minél jobban lecsökkentve az (anyagi) bukás kockázatát. Azért nem szabad azt gondolni, hogy sétagalopp lett volna a forgatás, elég csak jobban felhívni a figyelmet a 47 fokra, ami ez esetben Celsius skálán értendő. Ez, sivatagi körülmények között kvázi kemence körülményeket jelent. És ha ehhez még hozzávesszük az összesen hathónapos forgatást, ahol azért a sivatagból felmentek a Himalájába is, ami egy egész más szempontból tekinthető viszontagságosnak, ki lehet jelenteni: elég strapás meló lehetett.
E strapás forgatás eredménye viszont - vagy épp ezért? - egy minden ízében unikális, egzotikus, misztikus mozi, amihez hasonlót ritkán látni errefelé. Ehhez a mesés, elbűvölő látványvilághoz mérhetőt talán csak néhány kínai (pl. Zhang Yimou), vagy iráni (pl. Mohsen Makhmalbaf) alkotásban lehetett eddig felfedezni, azon keveseknek, akik elvetődtek ennyire Mátrixtól távol eső vidékeire a filmnek. Pedig őserejű, hegyi patak tisztaságú mozgóképek ezek, rendszeres használatuk jó hatással van az agyra, valamint a szemedet is tisztítja! A fiatal rendező példaképeként említi a nagy olasz western-mester, Sergio Leone hatalmas tablóit, e hatás észlelhető is filmjében, én még hozzátenném azért Szergej Paradzsanov kaukázusi tábla-mese-képeit is, de lehet, hogy csak azért, mert innen nézve ez is keleti, az is keleti. A sötétben minden tehén fekete.
A harcos sztorija néhány mondatban elmesélhető, ezért egyrészt ezzel nem terhelem Önöket, másrészt, csakúgy, mint a nagy dolgokban, a balladákban vagy az ógörög sorstragédiákban az szokásos. Annyit azért mégis elárulok, hogy egy gyilkos zsoldoskatona lelki megtisztulási folyamatáról van szó. Ezt azonban a rendező végtelenül leegyszerűsítve ábrázolja, a kivétel nélkül amatőr, és elképesztően hiteles szereplők alig-alig szólalnak meg, ám mégis hihetetlenül súllyal vannak jelen a filmben; a főhős lelki tusája a masszívan komponált képekben és a gyönyörű tájképekben rajzolódik ki számunkra. Mindkettő Roman Osin tökéletességre törekvő munkáját dicséri. És ez az, amiről a mozi, általánosságban, mint mozgókép szól: nem verbálisan, szavakkal, hanem a megfelelő sorrendbe rakott, és megfelelő dolgokat megmutató képek erejével kell az adott történetet elmesélni. És nem kell ennek némafilmnek lennie, hiszen szólhat a zene, fújhat a szél, csoboghat a hegyi patak, hallhatjuk a bombay-i zsibvásár kaotikus hangzavarát, és néha megszólalhatnak a színészek is, de nincs fecsegés. Arra van a színház, vagy a rádiójáték, meg más formák. Itt mozgásba hozott képekkel elmesélt mese látható. Úgy, mint a kezdetek kezdetén, és úgy, ahogyan mi már kezdjük elfelejteni.
Tisztán és erősen. Mi pedig semmi mást nem tehetünk, mint nagyra nyílt, csillogó szemmel isszuk be a mesét, amitől talán kérgesedő lelkünk is meglágyul kissé, és talán újra sikerül szívből mosolyogni is, és talán bölcsebbek is leszünk... Talán mi is megtehetjük az első lépéseket azon az úton, amelynek már a vége felé jár Lafcadia, a harcos. Vagy Gautháma, a herceg...
