Hollywood csúnyán visszaél azzal, hogy az ember hajlamos megijedni a magától kinyíló, nyikorgó ajtóktól és a hirtelen leeső tárgyaktól.
Alapjáraton kétfajta horrorfilmet ismerünk. Az egyik alapelve szerint mindent megmutat a fejbe álló baltától kezdve a rothadó zombi bűzölgő húsáig, ezzel keltve félelmet és undort a nézőben. A másik módszer inkább a sejtelmességre és az ismeretlentől való félelemre épít. Az ilyen filmekben csak nagyon ritkán mutatják meg, mitől is parázunk, hiszen a lényeg pont az, hogy a fenyegetés forrása ismeretlen. A Parajelenségek-sorozat egyértelműen az utóbbi iskola lelkes, sőt talán legextrémebb képviselője. Az alkotói ugyanis olyannyira tartózkodnak attól, hogy bármi túlvilágit mutassanak, hogy ugyan a mozikban már a negyedik epizódnál járunk, mégsem láthattunk egy nyomorult kísértetet (vagy démont, ízlés dolga) sem. Folyton csak ezek a nyikorgó ajtók és alvajáró gyerekek…
Az utóbbi évek legköltséghatékonyabb franchise-jához nem kell más, csak egy ház forgatási helyszínként, és kb. fél tucat amatőr vagy ismeretlen színész, na meg pár kamera a ház különböző pontjain. Persze a nyolcvanas évek végén játszódó (igen, ez egy előzményfilm) harmadik résznél már egyre nehezebb megmagyarázni, hogy a VHS korszakban valaki miért rögzít gyakorlatilag minden pillanatot a família életéből. Értjük mi, hogy a digitális rögzítés szinte korlátlan és úgysem kerül semmibe, de a folytonos kazettavásárolgatások és cserék?
Ebben a sorozatban aztán tényleg mindenki videofil. Ha ezen az apróságon túltettük magunkat, akkor talán rájövünk, hogy a harmadik epizódot messze nem baltázták el annyira, mint a második részt. A múltba való visszarévedéssel (az első két rész főszereplőnői itt még gyerekek) persze óhatatlanul elkezdik megmagyarázni a természetfeletti jelenségek hátterét, de valami rejtélyes módon ez mégsem válik kínossá, sőt egész koherens történetet kapunk háttérként, ami úgy ad magyarázatot sok mindenre, hogy ezzel nem öli meg a szériát övező misztikumot. Valahogy a tempó is jobb az elődökénél. Amíg az első részben egészen az utolsó fél óráig kellett várni azért, hogy bármi érdemleges történjen, és a másodikban is túl sokat pöcsöltek a cselekmény beindításával, addig itt egészséges tempóban fokozzák a feszültséget, és a film első felében nem halunk meg az unalomtól.
Az alkotók természetesen nem találják fel a spanyolviaszt, pusztán csak ügyesebben használják az előző epizódokban kifejlesztett eszköztárat, és úgy általában a kísértetházas mozik sablonjait. Úgy érzem, a franchise ezzel a résszel érte el csúcspontját. Ahogy a nemrég bemutatott negyedik rész is bizonyítja, innen már nehéz lesz újítani, márpedig itt valami igazán nagy dologra lenne szükség ahhoz, hogy az ismert panelekből még egyszer valami igazán jó dolog szülessen. A Parajelenségek 3. sem egy kiemelkedő film, csupán egy korrekt kísértetházas horror, amitől egy hangulatos, magányos éjszakán kellemesen betojhatunk a tévé előtt ülve.
