Nietzsche egy helyen egyetértően idézi Swiftet, aki szerint az emberek pusztán azért nem hazudnak többet, mert ez roppant fárasztó dolog: egy hazugság miatt húsz másikat kell kitalálni. A saját bőrén tapasztalja ezt meg Horty, Bigas Luna új filmjének hőse. A mozidarab az egyik lehetséges értelmezésben a hazugság erejéről szól, de éppúgy az epika születéséről is. Ha akarom, arról, hogyan keveredik össze a fikció a valósággal - éppen a művészet, vagyis a fikció közbeavatkozása miatt. Ha akarom, az égi és földi szerelemről, amely ugyancsak egy változata költészet és valóság viszonyának. Ha akarom, a film a giccs születését ábrázolja.

A sztori remek, és - mint látjuk - a legkülönfélébb értelmezésekre teremt lehetőséget. Van egy Horty nevű öntödei munkás, aki megnyeri a kis lotaringiai falucska szokásos évi akadályversenyét, jutalmul Southamptonba utazhat, a gyár költségén szállodában lakhat, és megnézheti, miként vág neki első útjának a Titanic. A hotelben egy roppant csinos leányzó kopog rá, Marie néven a Titanic egyik szobalányaként mutatkozik be, és szállást kér egyetlen éjszakára. Horty kényszeredetten beleegyezik, aztán erotikus vágyaktól remeg takarója alatt a fotelban, mégsem érinti a nőt, jóllehet az nyíltan fölkínálkozik. Másnap hősünk meglátja a hajó fedélzetén Marie-t, aki éppen modellt áll egy japán fényképésznek. Munkásfiatalunk megvásárolja a fotót, aztán visszautazik falujába. A kocsmában mintegy magától kerül kezébe a fénykép, fölhevült munkatársai faggatják, vajh megdugta-e a lányt. Hortyt sodorja a helyzet, először tagad, de aztán kiéli vágyait, gátlástalanul és tüzes érzékiséggel hazudozik a Marie-val végigélvezett szerelmi játékokról. "Tizenkétszer!" - mondja ki Horty a bűvös számot, miközben maga sem hisz a dologban. De hallgatósága persze önként s dalolva benyalja a tucatnyi koituszt: "Én csak ötször tudok", mondja döbbenten az egyik munkás. A kocsma vendégei szájtátva hallgatják messziről jött kollégájukat, később a mese valóságos szenzációvá válik, Horty lesz a falu Homérosza, aki estéről estére improvizálva egyre bonyolultabbá és gazdagabbá szövi a fikció szálait. Feltehetően hasonló körülmények közt született meg az epika valamikor az ősvilágban.

Aztán Horty e koholmánytól nem is menekülhet; a fikció egyik rémisztő tulajdonsága, hogy gyakran valósággá válik: élettársa, Zoé egy pillanatig sem hisz Horty beismerő vallomásának, gondolkodás nélkül fölül a fikciónak, hogy szerelme valóban megcsalta őt a szobalánnyal. (Miként a férfi ugyancsak beveszi a pletykát, miszerint angliai távollétében Zoéja meg a főnökkel cicázott.) Ám akad egy ember, aki azonnal átlátja valóság és költészet nehezen kibogozható kapcsolatának lényegét, Zeppe, az olasz származású vándorkomédiás. Hogy Horty meséje hazugság? - antul jobb, tant mieux, mon ami - a közönség hányingert kap az igazságtól, neki éppenséggel a szép hazugságok kellenek. "Költő hazudj, de rajt´ ne fogjanak" - kiálthatná Zeppe, ha ismerné a mi Aranyunkat. És ettől fogva immár súlyos pénzekért, komoly színháztermekben Horty hazudik is, nyakló nélkül, gátlástalanul. Ám meséje egyre jobban eltér a "valóságtól". Míg korábban története a férfivágykiélésnek volt nevezhető, és ennyiben tartalmazott némi igazságmagvakat, addig most szemérmetlenül szolgálja a publikum igényeit. Most egy édes-bús szerelem lesz a főtéma, mely kísérteties paródiája a Cameron Titanicjában előadott sztorinak: a perzselő erotika háttérbe szorul, és átadja helyét a gátlástalan könnyfacsarásnak: "szerelmünk zátonyra futott egy jéghegyen", mondja Horty a zokogó közönségnek. Ez lenne a giccs születése: Luna érzékletesen ábrázolja, hogyan lesz egy mélyen átélt meséből ordenáré operetthazugság. Le survivant du Titanic ("a Titanic túlélője") - hirdeti Zeppe plakátja. Horty Titanicja a hazugság tengerén ring.

De hátravan még egy fordulat: az egyik előadáson Horty rémülten fedezi föl a közönség soraiban Marie-t, aki mégsem halt meg, a lány a Titanic tragédiájának valódi túlélője. A spektákulum félbeszakad, hősünk megtudja a kijózanító valót: Marie csak egy kis szajha a sok közül, Horty pénztárcájára pályázott, de aztán lekopott, látva, mily csóringer a fiú. De éppen ezt nem engedheti meg magának Horty, azt ugyanis, hogy a lány története legyen a végső igazság. Amikor a fikcióért küzd, önmagáért harcol, hiszen ha a lány története bizonyulna igaznak, az kihúzná Horty alól a valóság talaját, mert csak az él valóban, akinek van saját története, önmagát csak az valósíthatja meg a világban, akinek a saját élettörténete fenntartható. Ezért hősünk egy minden eddiginél ordenárébb hazugsággal tér vissza a színpadra: bevallja, hogy hazudott, beismeri, hogy sosem járt a Titanicon, bevallja, hogy azért szakította félbe a mesét, mert meglátta Marie-t a közönség soraiban. És lerohant a színpadról, hogy most megölje a lányt, hogy visszaadja őt a tengernek, hogy megmentse szerelmét. Mindez - persze a gyilkosságot kivéve - igaz, de hát éppen ez a legkörmönfontabb hazugság. Hiszen ez az igazság egy színházi előadáson hangzik el, a leesett állal figyelő és mindenáron hazugságra váró közönség előtt. És e sok igazság persze nem is bizonyulhat igaznak a befogadásban, egy pillanatig néma csend, aztán vastaps, a publikum őrjöngve ünnepli Hortyt. Nincs olyan mese, amivel ne lehetne megetetni a mesére szomjazó lelki szegényeket.

Ez és még sok más Bigas Luna filmjének morálja. Nem átütő, de kellemesen szellemes, jól megcsinált darab, szépen fényképezve, remek színészekkel a főszerepekben.