Mi történik, ha egy óriásvállalat magas beosztású alkalmazottja gondol egyet, és besúgónak áll a saját cége titkos üzelmeinek önzetlen leleplezésére? Steven Soderbergh filmjében elszabadul a pokol - azonban rendkívül vicces módon.
Steven Soderbergh legújabb filmje, Az informátor! már a címében titokzatos módon felbukkanó, szokatlan felkiáltójellel is érzékelteti, hogy - annak ellenére, hogy megtörtént eseményeken alapszik - bizony az említett írásjel mellé idézőjel is dukál. A film plakátján angyali arccal az égre meredő, bajszos Matt Damont (az utóbbi ismertetőjegy mintegy a film megszokhatatlan, aduász humorforrásaként is szolgál egyben) látva a néző már eleve nehezen tudja elképzelni, hogy egy véresen komoly ügynöksztorinak lesz szem- és fültanúja.
Persze Steven Soderbergh nem csak filmjei kacifántos cselekményével (Traffic, Solaris, Ocean's Eleven, Ocean's Twelve), hanem izgalmas témaválasztásaival is képes meglepetést okozni: jelen esetben egy, a kilencvenes években Amerikában megesett kartellbotrány nyomába ered. Mark Whitacre (Matt Damon) egy mezőgazdasági nagyvállalat magas beosztású alkalmazottjaként egyik napról a másikra gondol egyet, és hirtelen felindulásból az FBI szolgálatába szegődik, hogy leleplezze étkezési adalékanyagokkal foglalkozó cégének árrögzítési ügyleteit. Bár önmagában az alaptörténet is éppen elég hálás nyersanyagnak bizonyul, Soderbergh filmjében a "mit" helyett sokkal inkább a "hogyan"-ra tevődik a hangsúly: legyen szó akár a sztori előregördülésének hogyanjáról, akár a dramaturgia briliáns építkezéséről.
A lizinnel (a fehérjékben megtalálható aminosav) foglalkozó cégnél munkálkodó Mark Whitacre-rel való első találkozásunkkor agyban még bőszen jegyzeteljük az egyes adalékanyagokra vonatkozó, a főszereplő fejében sorjázó információkat. Hátha különleges jelentőséggel bírnak majd a továbbiakra nézve, hátha e furcsa verbális kódokban rejlik majd a titok nyitja - mígnem rá kell jönnünk, hogy a csapongó gondolatokban (amelyekben a gőzölgő uszodától a jegesmedvék orráig minden megfordul) ugyan rejlik némi ráció, ám ez aligha ad bármiféle megoldást. A film feletti irányítás birtoklásának illúziója így észrevétlenül csúszik ki a kezeink közül, hogy végül egészen szabadon sodortassuk magunkat az egyre kaotikusabbá, ebből kifolyólag egyre humorosabbá váló eseményekkel.
Matt Damon felettébb szórakoztató és egészen hihetően csúnya biokémikusa helyenként Billy Ray A hazugsággyáros című filmjének fiatal főszereplőjére hajaz. A valóság és fikció közötti vékony határmezsgye észrevétlen elmosódását a mindig éppen a megfelelő pillanatban játékba hozott, zseniális filmzene erősíti, amelyről egy gyenge pillanatunkban akár azt is mondhatjuk: elviszi a hátán az egész filmet. Drámából így lesz komédia, komédiába oltott tragédia, sírva röhögős, kacagva sírós valóságmese. Azon túl, hogy Az informátor! telis-tele van remek szereplőkkel (külön hangsúly a mellékszereplőkön) - egy kissé ferdített tükrön keresztül, de mégiscsak -, bepillantást enged a beszervezett informátor lelki tusájának, a kettős élet sokszor feldolgozhatatlan gyötrelmének legmélyebb bugyraiba. Még szerencse, hogy legtöbbször ezekbe a bugyrokba szorulva lehet a legnagyobbakat nevetni.
