A kapitalizmustól megcsömörlött világközönség számára a német Florian Opitz hatásos, dramaturgiailag tökéletesen felépített dokumentumfilmje igen aktuális. A nagy kiárusítás (Der große Ausverkauf, 2007) a közszolgáltatások pivatizációja ellen kiált, és négy személyes történeten keresztül hozza a problémát közel a nézőhöz.
Elsőként a dél-afrikai Johannesburg külvárosának nyomornegyedében találjuk magunkat, ahol az áramszolgáltatás magánosítása a profit centrikus cégpolitika következtében négyszeresére emelte az árakat. Különleges illegális-villanyvisszakapcsoló alakulat jár el a szegények érdekében, vezetőjüket sikerült a rendezőnek meginterjúvolnia. Szívet melengető percekben látjuk a feketék rituális táncát, kirobbanó jókedvüket, hogy sikerül túljárniuk a rendszer eszén. Opitz humorérzéke nem hagy veszni egyetlen arra érdemes másodpercet sem. A néző megdöbben, hogy a nyugati civilizációtól zsigeriekben a legtávolabb álló embereknek is nap, mint nap már a kapitalizmus játékszabályai szerint kell élniük.
Változik a helyszín: brit vasúton repülünk Brighton felé, a stábnak Simon a mozdonyvezető mesél, a több mint 150 cég kezébe adott nagyhírű British Rail összeomlásáról. A Thatcher és a Major kormány abban bízott, hogy a versenyhelyzetben az árak csökkenni, a szolgáltatás színvonala nőni fog, csakhogy a gyors profitra törekedő tulajdonosok arról nem állapodtak meg, ki felel a sínek karbantartásáért, a biztonsági beruházásokért, és a menetrendek összeegyeztetéséért. Fatális következményként három hatalmas vasúti baleset után az angol kormány mára belátta, hogy a vasút fenntartását bizonyos részben újra magára kell vállalnia. Simon sziporkázó, szarkasztikus brit humora húzza kétszeresen alá kétségbeesését és felháborodását.
A kamera most a Fülöp-szigetekre nyit, ahol egy édesanya küzd haldokló fiának orvosi ellátásáért. A magyar néző feszülten figyel, és látja, milyen következményekkel járhat az egészségügy teljes privatizációja, amely rendszer semmilyen szociális támogatást nem ismer. Ha nincs pénz megfizetni a lélegeztető gépeket, a rokonok kézi pumpával tartják életben betegüket. Ameddig bírják.
A latin-amerikai Bolívia a negyedik helyszín, ahol egészen képtelen mód magánosították a vizet, úgy, hogy a hatóságok nemcsak a folyókból, tavakból tiltották meg a vízvételt, de betiltották az esővíz gyűjtését is. Tömeges felkelések eredményeként került újra állami felügyelet alá a vízellátás.
A stáb ugyan esélyt kívánt adni a privatizációt pártoló szakértőknek, hogy rámutassanak a kérdés összetettebb aspektusaira, de míg a Nemzetközi Valutaalap elzárkózott, a Világbank mindössze kurta közhelyes nyilatkozattal szolgált. A nem titkoltan elfogult Opitz egyetlen igazi felelőssége, hogy annyiban hagyta ezt, hogy profi riporter létére nem állított ellenpontot a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz ex-Világbank közgazdász mellé, aki lehengerlő intellektussal bírálja a globalizációt és annak fő felelősét az Egyesült Államokat.
Mindezzel együtt is fontos ismeretterjesztő munka, mely olyan globális média feladatot lát el, melyre nap, mint nap szükség lenne, de egész egyszerűen nem létezik. Létfontosságú vitákat indíthat el, valamint felkelti a kíváncsiságunkat, vajon az amerikai kapitalizmus elnyomása alól mentes rendszerek, Kuba, Oroszország, vagy Thaiföld példának okáért, hogyan boldogulnak.
