Az ugye mindenkinek megvan, amikor A Gyűrűk Urában Zsákos Frodó és a többi hobbit mezítelen, szőrös lábbal caplatnak az új-zélandi hegygerinceken, miközben Peter Jackson helikopteren köröz körülöttük a kamerával, és azt ismételgeti maga elé motyogva, hogy szimfonikus kísérettel ez kibaszott hatásos lesz? Na, hát A hobbitban éppen ezek a legjobb jelenetek, amiket amúgy Középfölde turisztikai reklámfilmjéből emeltek át. A többi tényleg olyan, mintha World of Warcraft új küldetéslemezének trailerére rávágtak volna a Disney egyik, csak DVD-n kiadott családi vígjátékát.
Amíg A Gyűrűk Ura három részébe több mint ezer oldalnyi cselekményt passzíroztak, addig a trilógiává duzzasztott A hobbit alig háromszáz oldal. És abból is csak hat, rövid fejezet fért bele a 169 perces első részbe. Előre megfontolt szándékból, aljas indokkal, nyereségvágyból elkövetett időhúzás folyik ebben a filmben, ráadásul Peter Jackson még hülyének is néz minket: azt gondolja, hogy ha kétszer annyi a filmkocka, akkor kétszer olyan jól szórakozunk majd.
A másodpercenként 48 képkockát a retinánkra égető új technológia azonban éppen a filmes élményt öli meg. A véres szájú amerikai kritikusok szerint a karakterek hülyén mozognak, mint megannyi bespeedezett, némafilmes Charlie Chaplin, és egyébként is a belső jelenetek úgy néznek ki, mintha a Xéna újrahasznosított díszleteiben szappanoperát forgattak volna. De a fanyalgóknak nincs igazuk: a kétszer annyi filmkocka éppen hogy életszerűvé teszi a felvételeket. Csak hát nem azért nézünk fantasyt egy óriási vásznon, mert a valóságra vágyunk. Peter Jackson mániája, a High Frame Rate 3D a 24 képkockán felnőtt moziba járóknak éppen a mozi varázsát öli meg: a kép sokkal élesebb, a felvételeknek nagyobb a fényerejük, természetesebbek a mozdulatok, és az egész sokkal jobban hasonlít a való világra. Csakhogy a való világban nem foglalnak el hatalmas, föld alá vájt palotákat kapzsi sárkányok, és pár szélnek eresztett hős menti meg a világot. Nem kerreg a vetítőgép, nem vibrál már semmi, nem tudunk belesüppedni a megfakult vörös székekbe. A filmet csak a számítógépes effektek mentik meg: ha nincs valóság, csak a vászonra generált képzelet, legalább el tudunk merülni abban, ahogy Peter Jackson Tolkien álmát álmodja.
De addig meg kell néznünk egy elég béna sitcomot, amiben tizenhárom törp megszállja Zsákos Bilbó összkomfortos üregét, felzabálnak mindent a kamrából, büfögnek, ráadásként pedig elmosogatnak egy a Hófehérke és a hét törpét idéző musical betét előadása közben. És akkor még örülhetünk, hogy szteppbetét nincs.
Peter Jackson és a többi forgatókönyvíró, köztük a Faun labirintusát és a Hellboyt is jegyző Guillermo del Toro azért biztos, ami biztos, a hosszúra nyúlt bevezető után is keverik a műfajokat: talán azért, mert megzavarodtak, hogy egy gyerekkönyvből kell felépíteniük A Gyűrűk Ura előzményét. A trollok, goblinok és orkok szigorúan vér- és zsigermentes lemészárlását ezért időről időre családbarát poénok szakítják meg, de nem olyanok, amiken az iskolás és az apja is röhög, legfeljebb az apa kicsit kétértelműbben. Hanem zsíros, böfögő, egymás arcába tüsszentő viccek. Hogy teszem azt Zsákos Bilbó allergiás a póniszőrre, így illedelmesen beletörli a taknyát a törpök mocskos ruhadarabjaiba. Vagy hogy a trollok beleprüszkölnek a kondérba, és ettől lesz igazán jó a becsinált.
Ehhez jönnek még az érzelmes párbeszédek, meg persze az üres fecsegés. Egy idő után tényleg az az érzésünk, hogy itt minden mondatot leforgattak a vékonyka regényből, mintha csak Tarr Béla rendezné az egészet Peter Jackson helyett gebinben. Persze ez itt nem művészi koncepció, hanem egyszerű bevételmaximalizálás: az eredetileg kétrészesre tervezett adaptációt azért nyújtották trilógiává, mert az MGM és a Warner Brothers vezetői jelezték, hogy amúgy ők nagyon szeretik a pénzt, és szívesen látnának még többet a számlájukon.
A látvány persze megmenti A hobbit - Váratlan utazást a teljes érdektelenségtől: Erebor Magányos Hegyét nézve elhisszük, hogy tényleg lehet egy barlangból palotát emelni, csak pár jó csákány kell hozzá, és be kell ismerni, még soha nem esett ilyen lenyűgözően a hajnali napsugár Völgyzugoly vízeséseire. Csak hát az aprólékosan kidolgozott helyszínek egy idő után megszokottá vállnak, az egész tényleg olyan, mintha Mihalik Enikő mosogatna már évek óta műszálas otthonkában a konyhánkban. Lenyűgöző, meg csodálatos, el sem hiszem, de amúgy mit adnak ma este a tévében? A hatalmas csaták a kidolgozott grafika ellenére pedig olyan unalmasak, mint a pár kattintással kinyírható, tömegesen támadó ellenfelek az első pályán, easy módban. Megyek, és odacsapok, ballklikk, balklikk, space, enter.
A hobbit - Váratlan utazás ötlettelen és vontatott, mint egy Barátok közt-maraton. És ezt az sem menti, hogy közben olyan szép, hogy még Tolkien is azt hinné, hogy beelesdézett, és Középföldéről hallucinál éppen.
