Aztán jól le is rombolta azt.
Amikor először találkoztam Lars von Trier filmjeivel, valami olyan élményben volt részem, amiben korábban soha: ez az ember darabokra szedte a műfaji előítéleteket, majd úgy rakta újra az elemeket, hogy valami egészen más formát adtak ki. Közben iszonyú nehéz témákról is képes volt nagy adag iróniával beszélni, és egy olyan szürreális világ jelent meg a filmjeiben, ami mégis nagyon valóságközeli volt. Bár ez egy születésnapi cikk, azért beszélek múlt időben, mert ez a varázs már rég kiveszett Trier műveiből, és már csak a keserűség maradt.
Forrás: Danmarks Radio
Lars von Trier 1956. április 30-án született Koppenhágában, ennyi életrajzi adat elég is, ennél jóval fontosabb, hogy emlékeim szerint az 1988-as Járvány című filmet láttam tőle először, az Európa-trilógia középső darabját. A nem összefüggő filmek a történetek helyszíne miatt kapták a gyűjtőcímet, az első darab A bűn lélektana (1984), a harmadik pedig az 1991-es Európa. Már ezeken is látszott, hogy
Trier a szorongásait szövi a filmekbe, azokból teremt sztorit, mi több nem csak a saját, hanem az egyetemes szorongásainkból is építkezik.
A Járványban egy sebtében összetákolt forgatókönyv hatására összecsúszik a fikció és a valóság, és tényleg elszabadul egy halálos vírus. A bűn lélektana látszólag egy fülledt krimi, gyakorlatilag arról szól, hogy mi történik, hogy elveszítjük azt, ami értelmet adott az életünknek, a rendező fő műve – legalábbis az én alapvetésemben –, A Birodalom című sorozat pedig minden létező félelmünket egybegyúrja, és egy kísértetjárta kórházban manifesztálja azt.
Forrás: MUBI
Bár kétségtelen, hogy Triernek később voltak olyan remek filmjei, mint a Táncos a sötétben (2000), a Dogville (2003), vagy a Főfőnök (2006), és olyan bazi nagy tévedései, mint az Antikrisztus (2009), de igazán a kilencvenes évek végéig volt elemében – ekkor készült a Hullámtörés (1996) és az Idióták (1998) is –, és ennek a korszaknak a meghatározó alkotása A Birodalom, vagy eredeti címén a Riget című sorozat (a két évadhoz 2022-ben készült egy harmadik, de azt most felejtsük el). A dán rádió és televízió megrendelésére készült széria a kézikamerás, minimalista dogma-stílust vegyíti a kórházsorozatok, a szappanoperák, a kísértethorrorok, a szektafilmek, az alpári vígjátékok és ki tudja még, hány műfaj kliséivel, miközben az egészet nyakon önti egy nagy adag iróniával, hogy egy pillanatig se lehessen komolyan venni. Ez utóbbi a korai Trier-filmek igazi titka, amitől olyan jól működtek: tele voltak a világot és az emberiséget megvető szeretetteljes és elnéző undorral, amiből mostanra csak az undor maradt. Persze hetvenévesen, Parkinson-kórral küzdve már másként látja az ember a világot, de én sosem felejtem el Triernek – és remélem, hetvenévesen sem fogom –, hogy a Riget tette elviselhetővé, sőt szórakoztatóvá számomra gerincműtétemet.
Ez is érdekelhet
Ezek Lars von Trier filmjeinek legsokkolóbb pillanatai
A filmfesztiválok hírhedt provokátora soha nem okoz csalódást.
Lássuk!
