A legjobb filmek között tartom számon. 90-es évek elején-közepén láttam elõször a TV-ben, azóta nem tudtam kiverni a fejembõl és sajna nem is tudtam hozzájutni sehol, hiába kerestem. Szerencsére már elérhetõ, ha rákeresünk. Lassan 20 éve visszatérõen ezzel a filmmel álmodok. A hollywoodi trágyák ilyen film után még annál is mélyebbre süllyednek a szememben, mint ahol eddig voltak. (Tisztelet a kivétel)

Most már én magam sem tudom, olyan régen láttam õket! :D

Ezek a mondvacsinált szerzõi trilógiák többnyire egyébként is badarságok - a filmítészek kitalálciói, mint pl. Bergman esetében is.

De Trier sem tudom, nevezte-e az ominózus filmek együttesét trilógiának...

Ha igen, abban az esetben nagyon könnyen lehet, hogy Neked van igazad. :)

Úgy tudtam, nem a Médea, hanem A bûn lélektana, a Járvány és az Európa alkotja a trilógiát.

gratulálok az elemzéshez. én az "idiótákhoz" tartozom, nem tudnék ilyet írni.

"ma sem jött nekik össze. alapból nem értem minek mindent szinkronnal adni, bár itt még azzl nem is volt baj, de a felirat tényleg gáz volt, a késés miatt meg botrány.

de a film amúgy jó :)"



Tegnap ismét leadták a filmet, mindjárt kétszer is.
A reggeli vetítésrõl fogalmam sincs, de az esti vetítéstõl kikészültem.

Az "Európá"-hoz gyakorlatilag lehetetlen hozzájutni.

Valamikor két vagy három éve ugyan kiadták egyben az egész trilógiát, de vagy nagyon keveset gyártottak belõle, vagy nagyon gyorsan elkapkodták, mert hamar elfogyott.

Ezért hát kénytelen voltam felvenni a filmet a Zone Europáról, ha rövid idõn belül többször is akarom látni az alkotást.

Az elején minden rendben is ment. Mondjuk a magyar szinkron mellett futott folyamatosan a felirat is (nem csak a német mondatoknál) de ennek a bosszantási együtthatója elhanyagolható volt.
Az viszont, hogy egyszer csak a film közepén két percre elment a felirat, aztán elkezdõdött a felirat 20 másodperces csúszással dolog, legszívesebben szétvertem volna a tévét.


Kedves Zone Europa!

Ennyire nem lehet az ilyesmire odafigyelni?
Az MGM szintjére akartok süllyedni (szinkron szempontjából, mert amúgy rengeteg jó film megy rajta, ahogy a ZE-n is) a szememben?

Felháborító!

Nem tudom, miféle vezetésük van ezeknek a csatornának, de úgy tûnik, hogy azt hiszik, hogy Moldovában vagy Bjelorussziában vannak...
Hékás, itt a szinkronnak komoly hagyományai vannak, szóval ahhoz mérten tessék cselekedni!

"Fel akarsz ébredni, hogy megszabadulj Európa képzetétõl. Azonban ez nem lehetséges..."

1991-ben járunk.
A Szovjetunió éppen most hullik darabokra, a keleti blokk pedig már gyakorlatilag két éve megszûnt létezni, bár az egyes államok történetében csak 1990-re következik be a teljes függetlenedés (vagy épp Németország esetében az újraegyesítés).

Ebben az évben készíti el Lars von Trier az Európa trilógia kronológiai értelemben utolsó, de egyes elképzelések szerint logikai szempontból második darabját.

Azért mondom ezt, mert, ahogy azt már többen is illusztrálták, a trilógia egy az egyeditõl az általánosig vezetõ ívet vázol fel.

A '84-es "A bûn lélektana" az egyedi.
Lars von Trier itt elsõsorban, bár ezt annyira nem erõlteti, hogy alig észrevenni, az északiságot, ha tetszik, a skandinávságot akarja újradefiniálni (az amúgy is sûrû, nehéz levegõjû alkotásban kézen-közön valahogy mégis elvész ez a kérdés - ami a lényeg lenne - ezért is ez a leggyengébb a három film közül + Bergman, Vilgot Sjöman stb. után ebben a témában újat mondani...)

Az emlegetett "Európa" a középsõ, már egy sokkal egyetemesebb európai kérdésre keresi a választ - mint azt látni fogjuk.

A harmadik film a '88-as "Médeia" - ahogy azt a sok nagytotál, látkép stb. is érzékelteti - a lehetõ legegyetemesebb, legõsibb európai mivoltunkra keresi a választ, mégpedig nem kisebb terhet - meglehetõsen sikeresen - vállára véve mint egy Euripidész dráma újraértelmezését, parafrazeálását, mellyel Európa s ezzel az európaiság legeslegalapvetõbb bölcsõjébe, a Hellén-félszigetre tér vissza.



De mi inkább 1991-be térjünk vissza...

Ne is legyen kétségünk afelõl, bármennyire is szeretnénk azt állítani, hogy nem vagyunk fatalisták, hogy a sors, Isten, vagy nevezzük, aminek akarjuk, akarta azt, hogy a trilógia ezen darabja maradjon utoljára.

A mû keletkezési körülményeihez ugyanis hozzá tartozik az a már emlegetett körülmény, hogy éppen a keleti blokk felbomlása idején készült: elkerülhetetlenül vonható egy párhuzam a "módszerváltásos" idõszak és az 1945-ös év között, amikor is a film játszódik...

1945...

Teljesen új Európa születésének dátuma. Átalakulnak ez erõvonalak, a fõ közös és nemzeti törekvések, és Közép-Kelet Európa ötven évre "elvész Európa számára".

Pontosan ez, 1945 érdekli Lars von Triert, mégpedig talán elsõsorban abból a szempontból, hogy vajon a saját kora, vagyis a 80-as és 90-es évek fordulója hasonló fordulópontként (esetleg '45 pepitájaként) értelmezhetõ-e.

Trier szerint: Európa, amely itt egy pillanatig sem pozitív valami, hanem, ki is tudja mi óta, egy olyan letargikus, hipnotikus létállapot, amitõl nagyon könnyen lehet, hogy soha többé nem fogunk megszabadulni, nem nagyon változik.

A vizsgálat, az analitikus elemzés végeredménye tehát az, hogy az õ kora nem fordulópont, ahogy, mint kiderül, egyébként 1945 sem volt az.

Hogy hol kezdõdött, honnan is ered ez a furcsán lebegõ léthelyzet (és itt megint a film végét kell felidéznem, mikor a halott Leopold Kessler lebeg a vízben - itt nekem is Tarkovszkij-reminiszcenciák jutottak eszembe)?
Ahogy fõhõse, úgy Trier sem vizsgálja ezt a problémát.

Õ a mechanizmusokat mutatja be, amelyeket ez az állapot idéz elõ, egyéni és társadalmi szinten egyaránt, de, amelyek elkerülhetetlenül, általában valami kényszercselekvésként, kollektív öntudat következményeként mindig végrehajtatnak vagy megtörténnek.

Az, hogy ebbõl a koordinátarendszerbõl - Trier szerint - gyakorlatilag képtelenség kitörni, szüli azt a feszültséget, amelyet a film egy pillanatig sem hajlandó feloldani, s ez a meg nem alkuvás rémületes dimenziókat tár fel a magát kontinense sorsáért valamennyire is felelõsnek érzõ európai ember elõtt: nincs menekvés "Európa" elõl (bár ez nem derül ki, fõhõsünk mégis egyértelmûen azért tér vissza Európába, annak is 1945-ben talán legnyomorultabb országába, mert nem amerikai, nem tud amerikai lenni, ha egyszer német, tehát európai), kényszerpályán mozgunk mindnyájan, amirõl nem térhetünk le, s az irány, ami felé ez a determinált létállapot kvázi száguld (s itt a vasút-metaforánál tökéletesebbet nem is találhatott volna Trier!) nem túlságosan pozitív. A katasztrófa valamilyen formában mindig bekövetkezik, akár közösségekrõl, akár egyénekrõl beszélünk.

S ez az, ami igazán kétségbeejtõ az "Európában".

Mert: "itt élned halnod KELL"...
Nem véletlenül idéztem itt Vörösmarty-t: ha õ a nemzethalál vízióját vázolja fel, hát von Trier-nél a háttérben végig ott van egy halott, végérvényesen elpusztított Európa képe (és ezt hosszasan bizonygathatnám a kettõs képsíkok és színkontrasztok zseniális alkalmazásával az egyes jelenetekben). Az "õrült rendszer" legnagyobb önellentmondása azonban éppen az, hogy ez a VÉGÉRVÉNYES pusztulás ciklikusan újra és újra megvalósul, a következõ korszakban mégis úgy folytatódik minden, mintha mi sem történt volna. Mindig kipusztul, aztán újra benépesül...

Mindez azonban csak a film utolsó pillanatában válik tökéletesen érthetõvé, világossá addig csak annyira látható, mint Jan van Eyck a tükörben az "Arnolfini házaspár"-on.



Persze egy pillanatig se felejtsük el: ez Trier európája.
Trieré, aki, ha van filmrendezõ, akire ezt a bélyeget rá lehet sütni, a "karmester"...
Elsõsorban azért, mert egyszerûen mindenki azt csinálja, amit õ akar, senki nem tehet mást, "mert így szûkségszerû"...

Ha fel akarnánk emlegetni kiemelkedõ színészi alakításokat az "Európából", tuti, hogy nem tudnánk. Ez azért van, mert a színészek oly jámborul szolgálják Trier koncepcióját, mint ahogy a Canterbury-i Szent Anzelm szerint a filozófia, jámbor szolgálóleánya, a teológiát (és ezért az alázatos, mindamellett a film, a gépezet érdekeit maradéktalanul elõmozdító tulajdonsága miatt lehet egyik kedvenc állandó szereplõje Trier-nek az a Jean-Marc Barr, aki itt is fõszereplõ).

A hatvanas évek legnagyobb rendezõi, a szerzõi elmélet minden korifeusi okoskodása ellenére ritkán voltak annyira szerzõi a filmjeiknek mint Trier. Még Bergman , akinél kevés "szerzõibb" rendezõ van, sem volt annyira karmester, mint Trier. Mert kedvenc színészei Erland Josephsontól Bibi Andersonig mind saját individuumukat is beleszõtték az így sokkal mûvészibb nagy szõttesbe.

Az "Európa" víziója = Trier víziója.

Az összes színész az õ elméjének szülötte, minden képet, sõt tárgyat a legutolsó konzervdobozig õ hozott létre és rejtélyes módon manifesztálta át a valóságba, errõl egy pillanatig se legyen kétségünk, ahogy arról sem, hogy minden, amit a vásznon látunk, a legmegkérdõjelezhetetlenebb valóság.
S ha mégis lenne, hát ott van narrátorunk (aki ráadásul Max von Sydow) aki mindig, még ha valami csoda folytán ki is csöppennénk a hipnózisból, azonnal visszavezet: EGY. KETTÕ. HÁROM.

És ott van az a képi világ, amely a klasszikus modernség legnemesebb hagyományaiból táplálkozik, idõnként egyértelmûen Sidney Lumet hetvenes évekbeli filmjeinek képi világára máskor mondjuk Tarkovszkij Zerkalo-jára elmlékeztet, de legeslegelsõ sorban is a negyvenes évek második felének kicsit film noir-os, kicsit Orson Welles-es (több kép Orson Welles filmekre emlékeztet, az amerikai ezredes karakterének némely megnyilvánulásáról pedig kifejezetten az "Óra körbejár" Edward J. Robinson alakította nyomozója jutott eszembe - s bizonyára megtalálnám "Franz Kindler" megfelelõjét is) képi világa az uralkodó, de mindig Trier interpretációjában, parafrazeálásában, sõt, újradefiniálásában.

Az operatõrök Trier "bejáratott szakemberei": Edward Klosinski és Henning
Bendtsen (a francia Jean-Paul Meurisse "szerepeltetése" tökéletes rejtély - ez már kulisszatitok lehet). Mindnyájan mindenfajta személyesség nélkül szolgálják Trier "Európáját".

Egyetlen individuum ragyogását érzem végigszáguldani a filmen: ez Joachim Holbek zeneszerzõ nagyon furcsa, néhol a negyvenes évek érzelmes filmzenei hagyományaira, máskor a nyolcvanas évek pörgõ new wawe ritmusaira vagy underground szimfonikus rockjára támaszkodó, zseniális és a képeket nagyon elegánsan alátámasztó, mégis önálló életet élõ zenéje.



Trier újradefiniálási kísérlete a legkevésbé sem egyedülálló a korszakban: pl. a "Maconi gyerekek"-ben Peter Greenaway újradefiniálja a nihilizmust, Enyedi Ildikó a nyolcvanas évek egyik legkitûnõbb filmjében, az "Én XX. századomban" megkísérli magát a XX. századot is újradefiniálni (három aspektusban is - mint azt a film topicjában már kifejtettem), a mûfajok újradefiniálásáról már nem is beszélve: Tim Burton - horror, Abbas Kiarostami (irán) - dokumentumfilm, Jean Pierre Jeunet (Delicatessen) - hmmm... mit is? + hamarosan feltámad a halottnak hitt western.

A posztmodernbõl vagy a klasszikus struktúrákból végleg kiszeretett, a globális problémáktól elbizonytalanodott film útkeresésének következménye ez, amely bizonyos értelemben mind a mai napig tart.

S ezen a rögös úton mérföldkõnek számít az "Európa".

Nem teremtett iskolát, bár az biztos, hogy többen "filmes értelemben idézték" vagy utánozták már.
Minden eddig hangsúlyozott érdeme ellenére tehát kevésbé filmtörténeti, inkább eszmetörténeti szempontból elengedhetetlen az ismerete.

Ugyanis Trier itt bizony rendesen hadat üzen az európaiság eszméjének, mint a huszadik század második felétõl emlegetett, valamiféle hallatlanul pozitív fejlemények, és megmutatja nagyon sötét árnyoldalát is...

Válasza az "Európa Ház" elképzelésre döbbenetes: Spenglernek talán mégis igaza volt?
Ha igen, akkor bizony közeleg a Nyugat alkonya...

ma sem jött nekik össze. alapból nem értem minek mindent szinkronnal adni, bár itt még azzl nem is volt baj, de a felirat tényleg gáz volt, a késés miatt meg botrány.

de a film amúgy jó :)

hátha majd ma! :)

Az Zone Europának sikerült a mai adást is elcsesznie, most szinkronnal ment, plusz magyar felirattal. Ez még nem is lett volna nagy baj, csak éppen a felirat kb 20 mp-t késett, így viszont lehetetlené tette a film élvezetét. Ciki.