Nem Lars von Trier az első, aki egyetemes gondolatokat fogalmaz meg kontinensünkről és az ő sorsáról. De ő az első, aki akkora műgonddal készített trilógiát róla, hogy a nyolcvanas években a néző azt sem tudta, merre kapkodja a fejét láttukra. Nemcsak hogy stilizálás vádjával illethetjük a dán zsenit - engedtessék meg a jelző, különösen legutóbbi három-négy filmjének, vagy akár csak a Dogville-nek ismeretében is -, hanem a hiperstilizálás, a rendezői egó képi elhatalmasodásának vádjával. Őt pedig hol érdekli mindez... Szóval jobb is, ha belenyugszunk: Trier provokált, provokál és provokálni fog. Mi pedig hagytuk, hagyjuk és hagyni fogjuk magunkat provokálni általa.
Tehát mindenki teszi a dolgát, akárcsak az Európa-trilógia: az 1991-es film tizenöt év távolságból is megteszi a hatását. Zavarba ejtő, elidegenítő munka pedig. Egy fiatal férfi (Jean-Marc Barr, Trier egyik kabalaszínésze) története, aki hálókocsi-kalauzként kezd el dolgozni a háború utáni Németországban. Ám a háború csak a történelemkönyvek szerint ért véget ekkor, a hivatalos dátumot elmossák a földalatti mozgalmak, a hídrobbantó aktivisták, a háborúban megroncsolódott egykor emberi lelkek. A történet egy pillanatra sem enged szorításából, nincs, ami oldja a feszültséget, de a játék most nem is erről szól. Hipnotizálva vagyunk színek, képek, hangulatok, zenék nyomasztó atmoszférája által, és hipnotizálva, szó szerint: az első percben egy vasúti sínt látunk, hagyunk folyamatosan magunk mögött. Eközben érdes férfihang tájékoztat közömbös hangon: mire tízig számolok, mondja, Európában leszel. Nem számít, hogy ott vagyunk, mire tízig számol, valóban Európában vagyunk, Lars von Trier Európájában.
Na de hagyjuk a pátoszt. Hiszen az időről időre megújuló Trier szárnypróbálgatásainak, filmtechnikai mesterkedésének vagyunk szemtanúi csupán. Hogy ennek eredménye valóban valami semmivel össze nem hasonlítható, rendkívüli, végtelenül furcsa dolog, azt csak géniuszának köszönheti. A nyolcvanas évek burjánzóan színes-látványos filmes világába szépen illeszkedik az Európa, kérdés, hogy ma mennyire vagyunk türelemmel iránta. És alázattal, főként, ha érdekel minket, hogyan indult, ki volt az egykor, aki olyan filmekkel ajándékozza meg az európai művészfilmet, mint a Táncos a sötétben, a Birodalom vagy a Hullámtörés.
