Az Arany Pálmás dán rendező kísérletező szellemű műfaji filmekkel indította a pályáját, majd csatlakozott a realizmust hirdető Dogma-mozgalomhoz. A Hullámtörésért megkapta a Zsűri Nagydíját Cannes-ban, és leforgatott egy később kultikussá váló kórházi horrorsorozatot is (A Birodalom). A Táncos a sötétben sikere után mintha szándékosan építette volna tovább a polgárpukkasztó rendező imázsát, és a filmjei is egyre radikálisabbakká váltak. Hogy mennyire öncélúak ezek a produkciók, arról a kritikusok közt sincs konszenzus, mi mindenesetre összeszedtük az életmű legsokkolóbb pillanatait. Az lista természetesen SPOILERES!

Idióták (1998)

A rendező 1998-as Dogma-filmjének már a témája is tabudöntögető. A sztori szerint fiatalok egy csoportja úgy lázad a társadalom ellen, hogy szellemi fogyatékosoknak, vagy, ahogy ők mondják, idiótáknak tettetik magukat, és megbotránkoztató viselkedéssel pukkasztják a polgárokat. Egy kertvárosi villában, kommunaszerű közösségben élnek, ahol minden közös: még egymás teste is. A talán legemlékezetesebb jelenetben egy orgiát láthatunk, ahol a színészek nem csak eljátsszák, hogy szexelnek.

Táncos a sötétben (2000)

Trier musicalbe oltott drámája az első perctől az utolsóig nyomasztó, de a legsokkolóbb jelenetet a fináléra tartogatja. Björk egy örökletes szembetegségben szenvedő acélgyári munkást alakít, aki azért küzd, hogy legalább a gyerekének össze tudja gyűjteni a pénzt a műtétre. A sors azonban nem kegyes hozzá, egy rendőr közbenjárására gyilkossággal vádolják, és halálra is ítélik. A rendező nem kíméli meg a nézőt a látványtól, megmutatja, ahogy a félelmet leküzdő, éneklő nőt felakasztják.

Dogville - A menedék (2003)

A történet színtere Dogville, egy kis bányászfalu a '30-as évek Amerikájában. Ebbe a világtól elzárt közösségbe érkezik üldözői elől menekülve Grace (Nicole Kidman). A fiatal, csinos nőt a falu lakói egy tanácskozást követően befogadják, és úgy döntenek, menedéket nyújtanak neki az őt üldöző gengszterek elől. Cserébe Grace mindenben a segítségükre van. Ami azonban kezdetben szívességeknek indul, később kényszerré, valóságos terrorrá válik. A helyiek megtudják, hogy Grace-t a rendőrség is körözi, így a menedéket egyre súlyosabb áron "kínálják" neki.

A film legfelkavaróbb jelenetében a falu férfijai egymás után erőszakolják meg a tehetetlen nőt, aki aztán a fináléban kegyetlen bosszút áll: kivégeztet mindenkit, nemcsak az erőszaktevőket, de a falu összes lakóját.

Antikrisztus (2009)                      

Kisgyermekük halálát próbálja meg feldolgozni a Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe által alakított házaspár az erdőben lévő távoli kis házukban, ahol annyi boldog nyarat töltöttek. A dolgok azonban másként alakulnak. A természet sötét erői átveszik az irányítást, az asszonyon egyre jobban elhatalmasodik az őrület. Láthatjuk, ahogy levágja a saját csiklóját, vagy, ahogy a férfi vért ejakulál, mégsem ezek a legfelkavaróbb pillanatotok, hanem a flashback, amelyből kiderül, hogy a nő tétlenül nézte, amint kisfia a végzetes zuhanás előtt felmászott az ablakba.

Melankólia (2011)

Mi lehet sokkolóbb annál, mint hogy elpusztul minden élet a Földön? A rendező karrierjének talán legemlékezetesebb záróképe mögött valójában egy metafora áll: a filmben Trier a depresszióval való küzdelmét próbálta meg feltárni a két főszereplő (Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg) eltérő karakterein keresztül.

A nimfomániás 1-2 (2013)

A dán rendező kétrészes filmben boncolgatja a női szexualitást a nimfomániás Joe visszaemlékezései nyomán. A szinopszis alapján akár arra is számíthatnánk, hogy Trier egy kőkemény pornófilmet próbál eladni nekünk, és ha végül nem is lépi át ezt a műfaji határt, valóban bemutat jó pár explicit (dublőrökkel forgatott) szexjelenetet.

A ház, amit Jack épített (2018)

A hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájában követjük Jack (Matt Dillon), a sorozatgyilkos öt gyilkosságának történetét. A kiemelkedő intelligenciájú férfi maga mesél a tizenkét év leforgása alatt megtörtént, tetszőlegesen kiválasztott rémtetteiről, sorozatgyilkossá érésének állomásairól. Az epizódok között társa a beszélgetésben Verge, vagyis Vergilius (Bruno Ganz), amely utalás Dante Isteni színjátékában az alkotót a Pokolba kalauzoló költőre.

Nehéz eldönteni, melyik a film legsokkolóbb pillanata, de talán az, amikor a rendező megtöri az egyik legrégebbi filmes tabut, és a (kettős) gyerekhalált is megmutatja.