Odüsszeia

Az év moziélményét vártuk, az év moziélményét kaptuk.

A legendás anekdota szerint, amikor George Malloryról megkérdezték, miért akar felmászni a Csomolungmára, azzal válaszolt, hogy „mert ott van”. Christopher Nolan is hasonlóképpen lehetett az Odüsszeiával. Miután megcsinálta minden idők egyik legjobb szuperhősfilmjét (A sötét lovag), legambiciózusabb sci-fijét (Csillagok között), legkomplexebb háborús filmjét (Dunkirk), és nem mellesleg kedvére gyurmázott térrel (Eredet) és idővel (Tenet), milyen más kihívást is találhatna egy olyan rendező, aki már csak nagyban tud gondolkozni, ha nem a nyugati civilizáció egyik legnagyobb hatású alapművének adaptálását? Ha figyelembe vesszük azt is, hogy Homérosz klasszikusából A-kategóriás látványfilm eddig még nem készült, akkor teljesen érthető, miért ebben a projektben találta meg az új Mount Everestjét Nolan.

Ismerve viszont, hogy mennyire szereti csűrni, illetve csavarni a narratívát, kifejezetten meglepő fejlemény, hogy az alaptörténethez csak annyira nyúlt hozzá, amennyire nagyon muszáj volt. Vagy nem meglepő, ha abból indulunk ki, hogy Homérosz eleve in media res indít, több szálat futtat párhuzamosan, és az időrendet is megkavarja, vagyis 2800 évvel ezelőtt eleve Nolan-kompatibilis cselekményt alkotott, még ha erről nem is tudott. Ithaka szigetén indul a történet, ahol mint keselyűk gyülekeznek a kérők az üresen maradt trón körül. Közel húsz éve hajózott el Ithaka királya, Odüsszeusz, hogy elfoglalja Tróját, ami tíz évbe telt (erről regél bővebben az Iliasz), azóta pedig senki nem látta. Felesége, Pénelopé kitartóan várja haza, de ha nem akarja, hogy széthulljon a birodalom, választania kell az önjelölt kérők közül. Közben Odüsszeusszal közös fia, Télemakhosz is megpróbálja kideríteni, életben van-e még apja, felkeresi régi bajtársait, és a trójai események az ő elbeszéléseik nyomán elevenednek meg. Odüsszeusz jelen idejű története is úgy indul, ahogy az eposzban: Ógügién szigetén él Kalüpszó nimfa amnéziás bűbája alatt immár hetedik éve, és próbálja visszanyerni az emlékeit.

Izgalmas kérdés, hogy lehet-e egy több ezer éves alapmű esetében spoilerekről beszélni, mert szirénekről, küklopszokról vagy a metaforává vált Szkülláról és Kharübdiszről valószínűleg az is hallott, aki annak idején bottal sem nyúlt az iskolai kötelező olvasmányokhoz. Valószínűleg az jár jobban, aki nem tudja kívülről, kinek a kézműves sajtját dézsmálják meg Odüsszeuszék abban a bizonyos barlangban, milyen mellékhatásai vannak a Kirké által felszolgált húsnak, vagy mi lesz hősünk hűséges kutyájának sorsa. De a beavatottságnak is megvannak az előnyei, élmény, ahogy megelevenednek a már sokszor látott vagy elképzelt ógörög road movie állomásai Nolan interpretációjában, pláne amikor a (test)horror műfajába is átkalandozik. A forgatókönyvet is jegyző rendező jelentősebb változtatások nélkül vezeti végig hősét a jól ismert odüsszeián – pár epizód marad csak ki, közte a phaiakok, a lótuszevők és Aiolosz szigete –, ami nyilván nem jelenti azt, hogy egyszerű feladat lehetett egy 2800 éves verses eposzt modern kalandfilmmé adaptálni.

A fő dilemma alighanem az volt, hogyan kerülhet közös nevezőre a nolani szemléletmód és az Odüsszeia fantáziavilága. Vannak ugyan a rendezői életműben fantasztikus elemek (lásd A tökéletes trükk, a Csillagok között vagy a Tenet egyes megoldásait), de a racionális-realista megközelítésmódhoz még ezekben is ragaszkodik, és végül az Odüsszeiában sem tagadja meg önmagát. Ha nem is minden pillanatban, de sikerül megvalósítania a szintézist, vagyis a film

egyszerre működik fajsúlyos családi- és királydrámaként, illetve a meseszerű momentumok ellenére is komolyan vehető felnőtt kalandfilmként.

Utóbbi többek közt annak is köszönhető, hogy Nolanék a fantasztikumot valós környezetbe ágyazták bele – nemcsak marketingszöveg, hogy hat országban, eredeti helyszíneken, épített díszletek közt, többnyire praktikus effektekkel, igazi hajókon dolgoztak, hanem érződik is a végeredményen a jóféle, old-school fizikalitás.

Igaza van a főhőst alakító Matt Damonnak abban, hogy az Odüsszeia nosztalgiafilm, amely Hollywood letűnt aranykorát idézi meg – és valószínűleg ezért is sikerült még a legkisebb szerepekre is nagy neveket szerződtetni, elvégre ki ne akarna zöldhátteres bohóckodás helyett egzotikus szigeteken, meghitten doromboló IMAX-kamerák előtt játszani. De nemcsak az elkészítésének körülményei miatt régi vágású, hanem az egyszerűsége miatt is – értsük ezt pozitív vagy negatív kontextusban. Nincsenek duplacsavarok, idézőjelek vagy ironikus kiszólások – a legfelforgatóbb húzás benne a multikulti casting –, Nolan csak elmesél egy történetet, amellyel egyszerre akarja kielégíteni azokat, akik grandiózus látványra, agyig hatoló basszusra – egyszóval zsigeri élményekre –, és azokat, akik drámai katarzisra vágynak.

Azt viszont nehéz lenne figyelmen kívül hagyni, hogy

a nagy fokú szöveghűség ellenére ez az Odüsszeusz nem pont ugyanaz, akit az eposz lapjairól ismerhetünk.

Túl azon, hogy akár a klasszikus nolani hősök mellé is besorolható – Oppenheimerhez hasonlóan ő is megszenvedi saját istenkísértő találmányának (a trójai falónak) a sikerességét –, de meglepő módon szoborszerűbb is, mint az eredeti kiadás. Homérosz hősét többször is elragadja a hübrisz, saját gyarlósága miatt az emberei az életükkel fizetnek, ráadásul még Pénelopéhoz sem marad hű, míg Damon verziójának legnagyobb bűne, hogy sokszor hoz rossz döntést, a becsületén viszont nem esik folt, sőt lelkiismeret-furdalása van a Trójában történtek miatt. Világos a koncepció, Nolan egy vívódó példaképet akar állítani elénk, de a történetmesélés sok ezer éves törvényszerűségeit ő sem tudja felülírni: egy gyarló, ellentmondásos főhős még mindig izgalmasabb, mint egy makulátlan. Matt Damon alakításából mindez semmit nem von le, atipikus akcióhős-imázsához tökéletesen passzol a 2026-os érzékenységeinkhez passzított karakter, de vannak olyanok, akiknek hálásabb szerep jutott – Samantha Morton boszorkánya, Robert Pattinson trónkövetelője, John Leguizamo vak szolgája ilyen többek közt, de Tom Holland és Anne Hathaway vívódása is átélhetőbb.

Nolan akár dicséretnek is veheti, hogy az Odüsszeián ugyanott lehet fogást találni, ahol a legtöbb Nolan-filmen, elvégre kevés rendező mondhatja el magáról, hogy sikeresen formálta saját képére az emberiség egyetemes kultúrtörténetének egyik legnagyobb kincsét. Hogy emellett az Odüsszeia az év legnagyobb mozieseménye, elképesztő látványvilággal, letaglózó hangkulisszával, csúcsformában játszó színészekkel, annak a rendező eddigi munkássága ismeretében szinte már nincs is hírértéke.