A kommentfalakon zajló szájkaratéból ítélve a premier előtt még úgy tűnt, a nyár, sőt az év egyik legmegosztóbb filmje lesz Christopher Nolan új rendezése. A számok azonban egyelőre nagyon mást mutatnak, az Odüsszeiára özönlenek a nézők, és a különféle aggregátoroldalakon is pozitívak a visszajelzések (Rottentomatoes: 95% és 97%). A Port kritikusa (én) is dicsérte a filmet, de mivel a Universal által beígért megvesztegetési pénz a sokadik felszólításra sem érkezett meg a számlámra, leírhatom végre a valódi véleményemet, nem tartom hibátlannak a produkciót, úgyhogy ezennel árnyalom a képet.

Casting egyrészről

Kezdjük a legforróbb témával. Az internetnek az a része, amely a „faji tisztaság” megőrzésének kérdését különösen a szívén viseli, a casting bejelentése óta háborog az ókorban játszódó filmekben megszokottnál színesebb szereplőgárdán. Külön cikket, cikksorozatot érdemelne annak megvitatása, hogy miért kellene más megítélés alá esnie valós történelmi személyek és fikciós szereplők kiszínezésének, hogy miért vagyunk kevésbé érzékenyek arra, amikor Jézus kap kék szemet és szőke fürtöket, vagy mennyivel alkalmasabb egy görög eljátszására egy ír származású amerikai, mint mondjuk egy albán, de maradjunk inkább csak annál, hogy jelen esetben indokolt-e a felzúdulás. Rasszista alapon semmiképpen (a rasszista alapú felzúdulás úgy általában sem menő), és még a film „woke-sága” miatt panaszkodó kommentelők se állítják, hogy tönkre tette volna az Odüsszeia élvezetét, hogy el kellett viselniük Lupita Nyong'o látványát. (Egy portos kommentelő szerint a film a woke-ot „nagyon igényesen leplezi. Közel sem olyan ócska mint nagyon sok jobbról/balról ideológiailag erősen fertőzött film szokott lenni.”)

Odüsszeia – Christopher Nolan megint megcsinálta

Az év moziélményét vártuk, az év moziélményét kaptuk.

Kritika

Viszont

azzal se lehet Nolant vádolni, hogy lett volna különösebb koncepciója a colorblind castinggal.

Amíg például a Sárkányok házában nem véletlenszerűen válogattak be fekete színészeket a sorozatba, hanem dramaturgiai funkciója is lett annak, hogy a Velaryon ház tagjai máshogy néznek ki, mint a többiek, az Odüsszeiában nincs többletjelentése annak, hogy kinek milyen az etnikai háttere. Ha például az istenek vagy a birodalom különböző részeiből érkező kérők közt lenne csak nagy fokú a diverzitás, az fakadhatna a film belső logikájából is, az viszont elég nehezen indokolható, hogy Odüsszeusznak mulikulti legénysége van, miközben az egyik szigeten szó szerint kijelentik, hogy „görögök vagyunk”.

Casting másrészről

Bár nem voltunk még olyan rendezők, akik több mint 6 milliárd dollárt termeltek volna összesen a filmjeikkel, úgy képzeljük, hogy ennek a státusznak a kísérletezés és a kockázatvállalás relatív szabadsága lehet az egyik nagy előnye. Megtehetnénk például, hogy ne kizárólag agyonhasznált, Los Angeles és London 50 kilométeres körzetében élő sztárszínészekből válogassunk, hanem próbáljunk új arcokat keresni. Nolan ezt nem tette meg, és nyilván nem a stúdió presszionálta arra, hogy még a kétmondatos szerepre is nagy neveket keressen. A végeredmény abból a szempontból őt igazolja, hogy nincs olyan színész, aki látványosan kilógna a filmből, csúcsformában játszik mindenki, de

izgalmas lett volna egy olyan Odüsszeia is, amiben akad pár olyan színész, aki nem hurcolja magával a korábbi szerepeit,

és akiről elhisszük, hogy nem Cartoon Networkon és málnahabos gofrin nőtt fel.

Íme a 3000 éves szóvicc, amit Christopher Nolan kihagyott az Odüsszeiából

A népszerű szóváltást megpróbálta beleszőni Nolan a forgatókönyvbe, de nem illett oda.

Tovább

Az úgy nevezett hitelesség

Mivel az Odüsszeia (mármint a Homérosz-féle eredeti) nem történelmi munka, hanem fantasyelemekkel dúsított hőseposz, botorság lenne elvárni az ez irányú, teljes körű hitelességet (lásd még a színvak casting kérdését). Más kérdés, hogy ha már a valóban létezett bronzkor megidézése (is) a cél (ezért használ a soundtrackben Ludwig Göransson korabeli hangszereket, köztük bronzból készült gongot), akkor miért viking kori hajókon szelik a habokat Odüsszeuszék? Az Odüsszeia élvezeti értékéből ez egy mikrogrammnyit se von le, de megnéznénk azért egy doksit, amiben neves szakértők megszakértik a filmet ebből a szemszögből is. (Nolan amúgy valóban nem hangoztatta, hogy történelmileg hiteles produkciót készített volna, de mivel a Csillagok között, a Dunkirk és az Oppenheimer marketingje azt a képet alakította ki róla, hogy hitelességfetisiszta, az egyszeri néző nem alaptalanul feltételezhette, hogy jelen esetben is a valósághűség lett megcélozva.)

Amikor Nolan és Homérosz nincs egy lapon

A Homérosz által teremtett eredeti Odüsszeusz a gyarló hős szótári definíciója: furmányos mint Loki, elragadja néha őt is a hübrisz, enged a kísértésnek (többször is hűtlenné válik a feleségéhez), képes meggondolatlanul cselekedni, és ő a felelős azért is, hogy ellenük fordulnak az istenek. Nolan más koncepcióban gondolkodott, az ő olvasatában Odüsszeusz egy komoly ember, akinek a becsületén nem esik folt, sőt lelkiismeret-furdalása van a Trójában történtek miatt. Azzal nincs gond, hogy a rendező tipikus Nolan-hőssé teszi Odüsszeuszt (többek közt ez is adja a film létjogosultságát), de emiatt

több, az eposzból átvett kulcsjelenet sem hiteles.

Amíg Homérosznál érthető, hogy Odüsszeusz a megmenekülésük után még beszól a Küklopsznak, vagy direkt nem dugatja be a fülét, hogy hallja a szirének énekét, addig a Matt Damon-féle verziótól ezek a könnyelműségek karakteridegenek.

Látványos, de közben…

Kötelező eposzi jelző az Odüsszeia (és a hasonló kaliberű Nolan-produkciók esetében), hogy látványos, esetleg az, hogy grandiózus, lehengerlő, monumentális. Magam is éltem ezzel a nem túl kreatív retorikai fordulattal, és tartom is, hogy valóban rengeteg legeltetni valót kínál szemgolyóink számára a film, de az attrakciót a mit, és nem a hogyan jelenti. Vagyis fantasztikusak a díszletek, a kézműves trükkök, a természeti hátterek, és igen, a digitális effektek is, de az mégse állítható, hogy Nolan elsősorban képekben gondolkodna.

Rengeteg látványos pillanat van az Odüsszeiában, de olyan emlékezetes beállítás, ami beleégne a retinánkba, nem nagyon.

Ez nem új felfedezés, Nolan sosem úgy volt vizionárius rendező, mint Terry Gilliam, Del Toro, Tim Burton vagy David Fincher, nem is ez a stílusa, így szeretjük, de egy háromórás film van annyira hosszú, hogy néha közben olyan eretnek gondolatok merüljenek fel bennünk, hogy vajon mihez kezdene ezzel az alapanyaggal egy kevésbé konzervatív alkotó.

Az IMAX-kérdés

Az előző pontban pedzegetett problémára részben talán magyarázat lehet Nolan IMAX-fetisizmusa. Az Odüsszeia az első olyan egész estés film, amelyet teljes egészében a dögnehéz, nehezen mozgatható IMAX-kamerákkal forgattak, és amit az alkotó szándékai szerint ebben a formátumban a legideálisabb befogadni. Ezt nem is vitatnánk, csakhogy alig van IMAX-technikával felszerelt mozi: Magyarországon egyetlen ilyen terem működik (az Aréna Plázában), ha pedig a létező legtökéletesebb formában, 70 mm-es IMAX-ről akarjuk megcsodálni a filmet, Európában csak öt mozi közül választhatunk (kettő Angliában, és egy-egy Prágában, Brüsszelben, Montpellier-ben).

Magyarán az IMAX jelenleg inkább marketinges mézesmadzag,

mint reális opció a tömegek számára. A túlnyomó többség így az eredeti 1,43:1-es képarány helyett 1,90:1-ben vagy 2,39:1-ben látja a filmet, vagyis Nolannek és Hoyte Van Hoytema operatőrnek a forgatáson középre kellett komponálnia, hogy működjön akkor is a kompozíció, amikor a hagyományos mozis verzió kedvéért le kell majd metszeni az aljából és a tetejéből. Ezek után nem is olyan meglepő, hogy nincsenek a filmben a negatív térrel játszó, vagy egyéb módon rendhagyó beállítások.

+1 A magyar verzió

Nolan koncepciója a varázstalanítás volt. Ezért jelennek meg csak jelzésszerűen az istenek a filmben (Zendaya Pallasz Athénéjét is egyedül a főhős látja), ezért indul „A látható csodák kora…”-felirattal a történet, és ezért hallunk hexameteres verselés helyett köznapi beszédet – már amennyiben eredetiben nézzük a filmet.

A magyar verzió munkatársai úgy döntöttek, nagyvonalúan zárójelezik az alkotói szándékot,

a szinkron és a felirat így sokkal veretesebb, mint ahogyan azt a rendező megálmodta. (A kosztümös-történelmi filmekben hagyományosan angol akcentussal beszéltetik a színészeket, ezzel is emelve kicsit a dialógot, ehhez képest Nolan direkt amerikai akcentust kért a színészeitől, hogy még jobban nyomatékosítsa az akaratát.)  

Függetlenül attól, nekünk személy szerint mennyire tetsznek az olyan megfejtések, mint a „senki nem lesz ártalmadra” („no one is going to hurt you” = senki sem fog bántani) vagy a „mikor láttad őt utólszor” („when did you last see him?” = mikor láttad őt utoljára),

nem elegáns húzás figyelmen kívül hagyni az eredeti alkotó akaratát.

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!