A második világháború végén a szövetségesek egy reprezentatív ceremóniával, a nürnbergi perrel nagyjából elintézettnek vélték a náci német rezsim megbüntetését. Persze, e perben háborús bűnösök hosszú sora nyerte el megérdemelt büntetését, azonban messze nem mindenki. Sok hajdani náci bűnös békében, sőt boldogságban élt meg hosszú életet, nem feltétlenül és nem egyértelműen a saját szerencséjének köszönhetően. Bormann, Eichmann, Mengele, és még sok már hírhedt "halálangyal" távoli földrészeken, elsősorban Dél-Amerikában talált biztos menedéket. Az Idi Amin életéről - az ugandai diktátor megformálása Oscar-díjat eredményezett Forest Whitakernek - készült játékfilm (Az utolsó skót király) után Kevin MacDonald egy másik, embernek csak formájában nevezhető szörny nyomába eredt; Az ellenségem ellensége Klaus Barbie, a "lyoni hóhér" néven hírhedtté vált német náci háborús bűnös életével foglalkozik.
A műfaj ezúttal nem a valóságos elemekkel színezett fikció, hanem a tények rideg sorolásán alapuló dokumentumfilm, a jól megszokott "állatos-hajós-háborús-utazós" tévécsatornák stílusában, reklámok nélkül. A tényeket egyrészt korabeli híradós felvételek szállítják, másrészt az események résztvevői maguk mondják el. Ma már jobbára mindenki tisztában van azzal, hogy milyen politikai válságot okozott a második világháború utáni időszak, tulajdonképpen még ma is a hidegháború következményeit nyögjük. A világháború nyertes hatalmai, gyakorlatilag a háború befejezését követően azonnal, marakodásba kezdtek a világ vezetését illetően. A nyugati hatalmak a Szovjetunió és az általa vezetett kommunista világrend ellen fordultak. Szintén ismert, mégis arcpirító tény, hogy e harcban a nyugati hatalmak, elsősorban az USA gond és lelkiismeret furdalás nélkül alkalmazta a legyőzött náci Németország jólképzett szakembereit. Egy meglehetősen speciális területen, a tömegirtásban volt "szakember" a lyoni Gestapo hajdani szadista parancsnoka, Klaus Barbie is. Az amúgy szikrázóan intelligens Barbie-t a CIC (a CIA elődje) alkalmazta titkosszolgálati tevékenységekre - tudjuk meg egy hajdani vezető CIC ügynöktől Kevin MacDonald dokumentumfilmjében. Azt pedig egyenesen dühítő hallani, hogy a hitetlenkedő kérdésre, miszerint: - Tudták, hogy egy háborús bűnöst alkalmaznak?, tárgyilagos és határozott igen volt a válasz.
Talán ennyiből is kitűnik, MacDonald filmjében nem éppen az Amerika- és EU-hű propagandavonalat követi, a tények és megszólalások sorozatából következik, hogy a bűnösök a mai napig köztünk élnek és mindenhol ott vannak, főleg a hatalomban. Ebből jöhetne az is, hogy akkor az ellentábor propagandáját fejti ki, a rendező azonban mérsékelt, tényszerű és tárgyilagos próbál maradni, nem esik bele abba a harsány protest-hangvételbe, mint ismert pályatársai, Michael Moore vagy Oliver Stone. MacDonald hozzáállása, igazságkeresése alapvetően humanista és igazságpárti, nem akar semmiféle politikai szekértáborba beállni.
A film Klaus Barbie kacskaringós életét követi nyomon, bőven interjúvolva életének különböző helyszínein annak tanúit, szomszédtól az áldozatokig, baráttól a döbbenetesen tudatlan (vagy csupán cinikus?) lányáig, volt diktátoroktól amerikai titkos ügynökökig. Megdöbbentő ennek az embernek az életútja, de még megdöbbentőbbek azok a körülmények, melyek tisztázását e film célul tűzte ki. E célkitűzést jobbára teljesíti is. Érdekes szellemi feladat párhuzamba állítani e filmet az ezzel nagyjából egy időben bemutatott A terror ügyvédje című francia dokumentumfilmmel. A kettő összehasonlítása, összevetése akár nagyban segíthet megérteni bizonyos mai napig tartó politikai folyamatokat, "sötét üzelmeket" is. De a film dokumentumfilmként, egy háborús bűnös hátborzongató portréjaként, önmagában is megállja helyét.
