Az első mozifilm minden rendező életében különös ajándék. Van, akinek rögtön sikerül is hírnevet szereznie, de sokan éppen a görcsös siker-akarás és bizonyítási kényszer miatt vallanak kudarcot. Charles Dance is világokat mozgat meg, hogy első egész estés munkája tetszést arasson.
Felsorakoztatja egyetlen filmben Judi Dench-et, Maggie Smith-t és Miriam Margolyes-t, három rendkívül karakteres, zseniális színésznőt. Ez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy története működjön, és a mozi érvényes legyen. Érezni ugyan a forgatókönyvön, hogy Dance igazi jutalomjátékkal akarta megkínálni a hölgyeket, ám sajnos csak egy lassúdad, édeskés mesét sikerült összehoznia.
Angliában járunk, a gyönyörű Cornwall-ban. Már a táj bemutatása is hosszú perceket emészt fel. Festőien háborog a tenger, és élénk zöldek a lankák. Ecset után kiáltanak a fák és a bokrok. Természetesen az egyik szereplő majd festőművész lesz: egy orosz nő. Nő, és orosz: tehát csakis művészféle lehet. Továbbá magányos is, ahogyan a főszereplő hölgyek is: Ursula (Judi Dench) és Janet (Maggie Smith). A bogaras egyedüllétből sok mókás szituáció és mosolyogtató arcrándítás következik, amiben a színésznők kétségtelenül profik. Látszik a játékukon, hogy nem erőből, hanem "évezredes" tapasztalatukból dolgoznak. Nincs az a rendezői "fakéz" ami alól ne ragyogna ki a két vénkisasszony.
Ursula és Janet békés öregségüket töltik - jobbára eseménytelenül. A krach egy fiatal hegedűművész személyében üt be, aki felforgatja jól bejáratott életüket. Ursula talán bele is szeret. A háttérben készülődik már a második világháború, de a recsegő rádióból kevés hírfoszlány éri el a kis cornwall-i települést. A csendben bontakozó katasztrófánál fontosabb, hogy idegen érkezett, valami lengyel, akiről senki nem tud semmit. Daniel Brühl a tőle elvárható kisfiús dögletességgel adja a született zsenit. Csoroghatnak a nyálak, miközben Joshua Bell muzsikája szól.
A "hatalmas" konfliktus abból adódik, hogy az öreg hölgyek szeretnék a fiút magukhoz láncolni, de az ficánkolni akar, míg végül a titokzatos orosz nő megszökteti. Apróságok sorjáznak a szemünk előtt: vacsorák, reggelik, nagymosás, kerti séta. Az idő lomhán telik. A cselekmény kevés érdekességet tartogat. És ezen a ponton válik be némileg a rendező számítása, hiszen éppen a lebilincselő színésznők miatt nem távozik senki a moziból. Ősz fejükkel a székbe szegezik a nézőt. Arcuk minden rezdülése, homlokuk összes rándulása érdekes, soha nem lehet megunni. Szinte már kívül is kerülnek a filmen, mely az érdekesség látszatát is igyekszik elkerülni.
Valójában Dance nemcsak az ismert színész-arcokra épít, hanem a film koncert-jellegére is, hiszen ha már nem bírjuk cérnával, még mindig hallgathatjuk csukott szemmel az isteni Bell-t. Igaz, hogy így talán moziba se kellene elmenni, de ez már komolyabb probléma, ami túlmutat egy kritika határain. És örvendetes volna, ha fény derülne a cím rejtélyeire. A levenduláról persze eszembe jut a növény konzerváló és frissen tartó hatása, de pusztán ennyi volna?
A rajongókat azonban nem szeretném eltántorítani. Kedvenceiket ígyis-úgyis láthatják. Talán nem rágják le a körmüket az izgalomtól, és talán el-el bóbiskolnak időnként, mégis akadnak kellemes pillanatok. Főként azok, melyekben a három grácia évődik-cívódik-zsörtösködik egymással. Margolyes például a házvezetőnő karakter-szerepében elbűvölő: sürög-forog, jön-megy kicsi kontyával haragosan.
Dance filmje kellemes egyestés kikapcsolódás, emlékezetes színészi pillanatokkal.
