Nem is hinné az ember, hogy egy feleslegessé vált komód mennyi bonyodalmat okozhat. Emberi sorsokat fonhat össze, barátságokat és házasságokat tehet próbára, különösen akkor, hogyha adott esetben egy francia filmvígjátékról van szó.
Itt van például Elizabeth, a harmincas éveiben járó nagyvárosi lány, aki saját bevallása szerint burzsoá szüleitől semmi értékeset nem örökölt, csupán a szóban forgó komódot; vagy Sophie, az idősödő madame, aki egyre inkább elhidegülni látszik férjétől, a gyakorta a betegeinél is őrültebbnek tűnő pszichiáter Xaviertől, aki mellékállásban csontkovácsként is tevékenykedik, igaz barátját pedig egy muskátli személyében véli megtalálni. Az extrém karakterek sora azonban korántsem ér ekkor még véget. Az alkalmanként felbukkanó függönyszakértő idős hölgy, aki egy piros fóliától várja, hogy fiatalok izguljanak be tőle, vagy éppen Frank, a díszlettervező és egyben belsőépítész, aki a különféle fatípusok nedvességtartalmáról és saját fogyókúrájáról képes csak beszélni, mind-mind csupán egyetlen láncszem abban a nagyvárosi kavalkádban, melyet Jeanne Labrunet varázsol elénk.
Remek színészi alakításoknak köszönhetően válnak élettelivé a figurák, akik a sors legfurcsább fintorai és fordulatai által válnak szánalom, vagy éppen nevetség tárgyává. Ők így együtt a költöztetéssel foglalkozó cégek rémálmait testesítik meg, s persze nemegyszer a szóban forgó öreg bútordarab tűnik a legértelmesebbnek közülük. Nem hiába, az idő valóban bölccsé és megfontolttá tesz...
Az öt hétköznap krónikáját felölelő mű is a manapság egyre nagyobb divatnak örvendő epizódfilmek (á la Robert Altman) számát szaporítja, ám ez esetben persze nem a dráma, hanem a nagyon is fekete humor és az irónia irányából közelítve meg az eseményeket.
A film ennél fogva egyszerre kicsit hóbortos, kicsit szórakozott, végtelenül szórakoztató, kissé paranoiás és a végletekig neurotikus. Egyszóval nagyon francia.
