Taplóság és taplóság között olykor zongorázni lehet a különbséget. Az ördög a részletekben meg Sacha Baron Cohen rafináltságában lakozik. Papíron például A diktátor és a Torrente 4 egykutya: míg utóbbiban Santiago Segura egy rasszista bunkót játszik a vígjátéki hatás kedvéért, addig A diktátorban Cohen egy minden-ista Kadhafi-klónt - ugyancsak nevettetési célzattal. A különbséget nem az teszi, hogy kinél milyen testnedvek és kisebbségek keverednek, hanem az, hogy mi a hozzáadott vígjátéki értéke a parasztságnak. Segura a minimálprogramot nyomja: egy szaros gatya pont egyenlő a részek, azaz a szar és a gatya összegével, Cohennél viszont tisztességes vígjátéki építkezés folyik. Persze nem a szofisztikált régiókban, hanem az alpári szinteken, ott, ahol bármely testnyílásba bejárása van a produkciónak, és bármely kisebbségen vagy hófehér többségen csattanhat az ostor.
A politikai korrektség kedvéért, de tényleg csak azért, ideírjuk: persze hogy a rasszistán röhögsz, és nem a rasszistával, de lesznek persze, akik úgy röhögnek, hogy nem látják az idézőjeleket - nos, ők a nagy komikus háborújának civil áldozatai. Ami új, hogy minden harsánysága ellenére Cohen diktátora egy nagyon is ódivatú buli. A Brüno ott vérzett el, hogy a Boratra akart ráígérni, A diktátorviszont csak egy szimpla vígjáték akar lenni, kábé olyan történettel, amilyeneket Eddie Murphynek volt szokás írni negyedszázaddal ezelőtt. Eddie-nél persze sosem történhetett meg olyasmi, hogy a hősök romantikus közeledésére egy szülő nő vaginájában kerüljön sor.
