1. Taplógáz: Ricky Bobby legendája (2006)

Olyan, mint a Verdák, csak öntudatos autók helyett öntudatos gyökerekkel. A PORT-os értékelésből kiindulva Adam McKay és Will Ferrell sportfilmparódiájában a magyar nézők kevésbé lelték meg a varázst. Talán azért van ez, mert Will Ferrell – mint karrierjében sokszor – egy elképesztően magabiztosan kőbuta embert alakít a főszerepben. Ricky Bobby nagymenő autóversenyző, akire hamarosan cudar idők jönnek, ráadásul másodhegedűse, Cal Naughton (John C. Reilly), valamint egy vetélytárs versenyző (a szintén túl sok ki nem érdemelt önbizalommal operáló Sacha Baron Cohen) is bonyolítják a képletet.

Azonban maga a film nem „a hülyék okoskodnak”, hanem „az okosok hülyéskednek” kategóriájába tartozik. Amellett, hogy az egész pofátlanul vicces, az alkotás második felében kapunk egy debil vígjátékhoz képest meglepően hiteles és megindító apa-fia sztorit. Ez már elég ahhoz, hogy az ember elnézze a sablonos sztorit, élvezze a másfél órás marháskodást, és mindenképp nagyobb pontszámot adjon neki, mint 5,8.

2. Terrorbolygó (2007)

Robert Rodriguez Terrorbolygója egy méltatlanul alulértékelt retrocsoda, amely nemcsak a főhajtásként készült folytatások, remake-ek és utánzatok tömegéből emelkedik ki. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a rendező soha nem volt olyan jó formában, mint amikor kőbuta zombimozit készített a 80-as évek trashfilmjeinek stílusában. 

A Terrorbolygó elborult, mint a Kémkölykök, menő, mint a Desperado, erőszakos, mint az Alkonyattól pirkadatig, és pofátlan, mint a Machete.

Míg a páros alkotás másik fele (a Quentin Tarantino-féle Halálbiztos) elég lagymatagul sikerült, Rodriguez nagyon jól ráérzett, hogy a grindhouse-hangulat megidézéséhez minden szempontból túl kell tolni filmjét. Van géppuskalábú csaj, szexjelenet közben „kiégő” film, Sayid a Lostból heregolyókat gyűjt, Bruce Willisnek az arca rohad, a Tarantino által játszott mellékszereplőnek meg… hát izé, nemcsak az arca. Valahol meg lehet érteni, hogy az eszetlen, trancsírozós film miért csak 6,9-es átlagértékelést kapott a magyar nézőktől, viszont érdemes megfontolni a következő érvet is: ez egy mestermű.

3. A jogász (2013)

A jogász első blikkre egy mainstream thrillernek tűnik egy megbízhatóan ügyes rendezővel (Ridley Scott), valamint stabil, A-listás szereplőgárdával (Michael Fassbender, Javier Bardem, Penelopé Cruz, Cameron Diaz, Brad Pitt). Talán ezért is csalódtak benne olyan sokan, akik egy hagyományosabb, lövöldözősebb-thrilleresebb filmet vártak tőle. No meg azért, mert valószínűleg nem vették észre, hogy Cormac McCarthy írta a forgatókönyvet. 

A brutális, riasztóan enigmatikus író feldolgozásai közül a Nem vénnek való vidék tudott nagyobb sikert aratni, de a 2007-es Oscar-szürethez kellett az is, hogy a Coen-testvérek tipikus Coen-filmmé gyúrják át McCarthy lomhán terpeszkedő, ószövetségi erejű mondatait. Scott azonban jó munkásemberként megelégedett azzal, hogy kreatív értelemben háttérbe húzódjon, és hagyja tündökölni McCarthy forgatókönyvét. Az eredmény a múlt évtized egyik legszomorúbban félreértett filmje lett: nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire megérdemli a második esélyt.

4. Noé (2014)

Igen, igen, tudom. Persze. Egyértelmű. Az a CGI baba tényleg borzalmas volt. Ezt nem vitatja senki.

Azonban, ha Darren Aronofsky Noéjának arra a többi 133 percére fókuszálunk, amiben nincs ronda kompjúterbaba, kellemesen fogunk csalódni. A bibliai témájú filmet már a bemutatója előtt megpróbálta elgáncsolni több szélsőséges vallási csoport. Kevésbé foglalkoztak azzal, hogy pont egy olyan különleges blockbustert támadnak, amelyhez fájdalmasan kevés hasonlót látni.  

A Noéban ott van egy Aronofsky-film minden egyes ismertetőjele, a megszállott főhőstől elkezdve a kozmikus témákon keresztül az überkemény Clint Mansell-zenéig. Mindez egy olyan sztoriba csomagolva, amelynek első fele akár még illeszkedhetne is a túlburjánzott, túlírt prequel-sequel-feldolgozásokról szóló előzetes várakozásainkhoz. Aronofsky aztán a film harmadik felvonására behoz egy zseniális, a történet szempontjából teljesen logikus csavart: pár szereplős kamaradrámává változtatja az addig nagy ívű eposzként működő filmet, kivonva a képletből minden olyan elemet, amely arra utalna, hogy egy látványfilmet nézünk. Kapunk helyette CGI babát, de na. Nem ez a lényeg.

5. Alien: Covenant (2017)

Könnyű azzal az óriási tévedéssel a fejünkben belekezdeni az Alien: Covenantbe, hogy az eredeti Alienhez hasonló, faék egyszerűségű, sötétűrös gyilkoldát várunk, nem pedig egy komplex thrillert a mesterséges intelligenciáról, amelyet legalább annyira inspirált a 2001: Űrodüsszeia, mint Ridley Scott eredeti, 1979-es horrorja. 

Ez már a második film ezen a listán, amely többek között Scott és Michael Fassbender tökéletes rendező-színész dinamikája miatt masszívan jó. Itt ráadásul a Prometheusszal ellentétben nem egy, hanem két androidot játszik Fassbender, akik a cselekmény egy pontján még smárolnak is – és milyen jól teszik! Míg a tavalyi Romulus vidáman elvolt azzal, hogy az Alien-frencsájz legnagyobb slágereit remixelte újra, Scott sokkal versenyképesebb bátorsággal és fantáziával tágította az unásig ismert univerzumot. A Covenant máig a legerősebb bizonyíték arra, hogy ebben a világban több is van retroijesztegetésnél és a különböző csúfságok megszülésénél. Igen, már lassan nyolc éve hisztizek a folytatásért. 

6. Csiszolatlan gyémánt (2019)

Adam Sandler legtöbb filmje nem túl vicces, így egy picit nehéz észrevenni, amikor az egyik szándékosan nem az. A Csiszolatlan gyémánt egy szinte bántóan realista káosz a Sandler által alakított New York-i gyémántkereskedővel az örvény középpontjában, akinek egy napjában annyi stressz, rohanás és kiabálás van, amennyin egy szerencsésebb ember talán egy hónap során esik át összesen.

A Safdie testvérek alkotása ennek megfelelően egy nehezen nézhető, túlságosan is feszült film, amelyet csak az ment meg, hogy egész egyszerűen nagyon jó. Sandler kíméletlenül hiteles az ügyeskedő szerencsejáték-függő szerepében, a mellékszereplők gárdája pedig fantasztikus. Julia Fox, a Jégvarázsból ismert Idina Menzel, LaKeith Stanfield és a kosaras Kevin Durant szürreálisba hajló realizmussal, kellő intenzitással hozzák karaktereiket. Nem nézném újra túl gyakran a Csiszolatlan gyémántot, de le sem pontoznám ilyen kegyetlenül.

7. Az 5 bajtárs (2020)

Ha Spike Lee filmjét elsősorban moziba szánta volna a stúdió, talán megpróbáltak volna rápirítani a legendás rendezőre, hogy egy kicsit húzza feszesebbre, céltudatosabbra a fekete vietnami veteránokról szóló kincskeresős sztorit. Mivel azonban Az 5 bajtárs a Netflixen debütált, könnyebb volt elkerülni ezt a hibát. 

Az 5 bajtársat épp terjengőssége, túlburjánzásai teszik olyan emlékezetessé. Igen, lehetett volna ez egy áramvonalas, realista dráma az amerikai imperializmus afroamerikai pszichére gyakorolt hatásairól, de Lee inkább úgy döntött, hogy a komoly alapsztori köré felhúz egy erőszakos, sokszereplős, de veszettül szórakoztató kalandregényt. A kész produktumban ugyanúgy elfért Delroy Lindo Oscarra érdemes, kamerába nézve elmondott mélymonológja, mint egy Indiana Jonesba illő akciójelenet Jean Reno és rosszfiúkból álló magánhadserege ellen. 

Spike Lee egy komoly, sokrétű és szociális témákra érzékeny rendező, aki imád játszani. Legjobb, leginspiráltabb filmjei pedig azok, amelyekben kedvére vegyítheti a kétféle hozzáállást. Az 5 bajtárs pedig ezek között van.