Lehet, hogy a Fede Alvarez által jó szakmunkásként dirigált, Excel-táblázatban kiszámított, Romulus-féle nosztalgia lesz pénzügyileg az Alien-frencsájz jövője, de aki tartalmilag bármi újat vár a szériától, inkább Ridley Scottra számítson.

Ritkán esik meg, hogy egy teljesen tisztességesen elkészített, közepesen jó filmen húzza fel magát az ember, de idén számomra az Alien: Romulus elhozott egy ilyen moziélményt is. A sokat látott frencsájz legújabb darabja egy abszolút vállalható iparosmunka volt, amit csak az rontott el, hogy egy újonnan kitalált, kreatívan megalkotott szörnyeteg helyett pont az a lény került bele, amelyik anno Ellen Ripley-t is vegzálta: a xenomorph, azaz a címbéli Alien.

Lehetett akármennyire okés termék a Romulus, egy lassan ötven éve tartó sztoriba azért legalábbis illik némi újdonságot, evolúciót is vinni az ilyen kései folytatásokkal. Ilyesmit pedig Alvarez filmjében nem nagyon lehetett találni.

Ezért is töltött el szinte ünnepi melegséggel a híresztelés, hogy a Romulus elképesztő sikere után (80 millió dolláros költségvetés, 350 milliós bevétel) a stúdió mégis úgy döntött, ad egy esélyt arra, hogy Ridley Scott is befejezhesse a saját előzménytrilógiáját, amely a kriminálisan alulértékelt Prometheusszal kezdődött, és a még kriminálisabban alulértékelt Alien: Covenant végén szakadt félbe – ráadásul egy óriási cliffhangerrel. Fede Alvarezzel és a Disney óvatoskodó vezetésével ellentétben Ridley Scott valószínűleg még érti, hogy egy Alien-filmnek nem szabadna pontosan ugyanolyannak lennie, mint a hetvenes években, főleg hogy a frencsájz univerzuma még számos lehetőséget kínál a karakterek és a történetszálak evolúciójára – és revolúciójára.

Az Egér lecsapott a xenomorphra

Mi is volt a bajom a mindenki más által imádott Romulusszal? Röviden: azt éreztem rajta, hogy ez már az Alien-univerzum disneysedésének, illetve starwarsosodásának kezdete. A filmeket készítő 21st Centuryt még 2019-ben kebelezte be a gigacég, így lehetett aggódni azon: mi lesz, ha az Egér a többi hozzá tartozó, nagyobb IP-hez hasonlóan itt is egy mainstream közönséget megcélzó univerzumépítést tervez, kőkemény, sokkoló horrorok helyett?

Végül a Romulus az ijesztegetés terén hozta a kötelezőt, azonban a koncepció, a tematika, illetve a cselekmény ugyanazt a patikamérleggel kiszámított, legkisebb-közös-többszörös-féle mintát követte, mint a Marvel-filmek, illetve a Star Wars-franchise nagyobb része is.

Talán nem is túlzás párhuzamba állítani a Romulust a 2015-ös Az ébredő Erővel: mindkét film szolgai módon idézi meg egy több évtizedes klasszikust, konkrét idézetekkel, arcokkal és fordulatokkal is. Ian Holm teljesen szükségtelen, mesterséges intelligenciás felélesztése egyelőre ezen hübrisz mélypontjának tűnik (aminél nagyjából egy éven belül minden bizonnyal még mélyebbre süllyednek majd Hollywoodban). Ash felélesztése Rookként tökéletes példát kínál arra a gondolkodásmódra is, amely már évek óta teszi üressé és unalmassá a nosztalgiára épülő, pénzéhes stúdiós filmkészítést: az alkotók nem azt kérdezik maguktól, hogy miért kerüljön be ez vagy az az utalás a filmbe, hanem azt, hogy miért ne.

A két soft reboot a – hangsúlyozom – lassan fél évszázados klasszikusok rajongóinak szégyentelen lekenyerezése mellett szinte skizofrén módon igyekszik megcélozni a fiatalabb mozinézőket az éppen beérő generációhoz tartozó színészekből álló főszereplőgárdával és a „frissebb” hozzáállással. Itt már érvényes a régi bölcsesség: ami mindenkinek készült, az igazából senkinek sem készült (nagyjából ugyanezt éreztem a héten a Futni mentem vetítésén is, de az már egy másik sztori).

Az ébredő Erő és a Romulus végignézése közben az ember szinte látja maga előtt azt az Excel-táblázatot, amelyben a filmek forgatókönyveit írták: ahol csak ki kell pipálni a régi klasszikusokból ismert, korábban már kipróbált, fókuszcsoportozott, felmért elemeket a Halálcsillag-ostromtól kezdve a „Get away from her, you bitch!”-soron keresztül Holm arcán át az alien-ember hibridig.

És akkor már vissza is lehet csatolni, le is lehet papírozni mindent a cég befeketetőinek, hogy lássák: lám-lám, ezek a kreatívok teszik a dolgukat, azaz a lehető legjövedelmezőbb módon forgatják meg a pénzt és a meglévő IP-t.

Innentől pedig nem meglepő, hogy az efféle szemléletmóddal elkészített alkotások óriási kasszasikererek lesznek: hiszen végig az volt a cél, hogy a lehető legtöbb ember számára legyen a lehető legtűrhetőbb a termék. A Fede Alvarezhez hasonló tisztes szakmunkások, a profi effektesek és a színészek pedig arról is gondoskodnak, hogy még a kritikusoknak se lehessenek komolyabb kifogásaik. A végeredmény megbízhatóan inoffenzív, tökéletesen elszórakoztat, amíg tart, aztán olyan gyorsan kiürül a szervezetből, mint egy McDonalds-os sajtburger.

Ebben a snittben a *Romulus* például az *Alien 3*-at utánozza.

Felőlem lehet borzalmas is, csak unalmas ne legyen

A fentebb jellemzett hozzáállás természetesen nem vonatkozik minden egyes Disney-filmre, valamint sorozatra. Az egyes frencsájzok rajongóinak egy része azonban még mindig hajlamos instant dührohamot kapni, ha kedvenc univerzumuk soron következő nagy filmje nem pont olyanra sikerül, mint amilyet ők előre leforgattak a saját fejükben. Ezért, és nem másért van olyan rossz híre Az utolsó Jediknek, valamint a Scott-féle Alien-előzményeknek, a Prometheusnak és Covenantnek is. És ezért mernek egyre kevésbé kockáztatni, újdonságot kitalálni a stúdiók, ha klasszikus univerzumok építéséről van szó, és ezért helyeződik a hangsúly az Excel-táblákra meg a fókuszcsoportokra az új filmek megálmodásakor.

Nem is csoda, hogy Az utolsó Jedik után soron következő Star Wars-film, a Skywalker kora nemcsak az egész franchise, de úgy általában a nagystúdiós filmkészítés leggyávább darabja lett, amely kőről kőre bontott le mindent, amit Rian Johnson felépített az előző epizódban, főleg Rey örökségével és a Jedi rend evolúciójával kapcsolatban:

ez a film tényleg arról szól, hogy a világ legnagyobb szórakoztatóipari vállalata két és fél órán keresztül szabadkozik a fogyasztói előtt, amiért újdonságot merészelt mutatni nekik.

Az se meglepő, hogy a Kathleen Kennedy és csapata azóta igyekszik a kis képernyőre korlátozni minden olyan próbálkozást, ami bármennyi kreativitással kezeli ezt a világot. Ez az Andor esetében működött is, Az akolitusnak viszont olyan sok más baja is volt, hogy ezen a fronton is okkal csillapíthatta a lelkesedést.

Azért lenne kár, ha az Alien is a Star Wars sorsára jutna, mert a sorozat Romulus előtti részei mind egy szálig képesek voltak arra, hogy új koncepciókkal, még nem látott csavarokkal építsék a világot. Az Aliens akciófilmet hozott ki az alapötletből, az Alien 3 végre a főszereplőt, Ripley-t is ki merte végezni, az Alien Resurrection a feltekert testhorrorral, valamint az eredeti ember-alien hibriddel sokkolt, a Prometheus vallással és filozófiával megrakott háttértörténetet rittyentett az univerzumnak, a Covenant pedig a filmtörténet egyik legemlékezetesebb, legijesztőbb androidábrázolásával alkotott nagyot.

Mégis mi az a történetelem, fordulat, tematikai evolúció, amit a Romulus saját kútfőből tett le az asztalra, és nem a korábbi filmekből hozott át? A hibrid, akit szinte komikus módon Corporate Memphisre hajazó stílusban dizájnoltak meg? A gonosz, haszonleső Weyland-Yutani a történet hátterében? Esetleg Andy, az android, aki az előző filmek folyamatosan izgalmas, enigmatikus Davidjével ellentétben az alapján váltogatja a személyiségét, hogy épp a Jó Robot, vagy a Gonosz Robot feliratú gombot nyomták meg a nyakán? (Talán semmi más nem fájt úgy a Romulusban, mint Andy nevetségesen egysíkű ábrázolása, amely ráadásul aláásta az egyébként remek David Jonsson játékát is.)

Felőlem gyűlölheti mindenki teljes szívből a korábbi Alien-folytatásokat/előzményeket, egyvalamit azonban senki se merészeljen: azt állítani, hogy azok unalmas filmek voltak. Ahogy az önmagával smároló Michael Fassbenderre is igazából mindenféle jelző fair, azon kívül, hogy „kiszámítható”.

Ezért örülnék, ha a legendásan önfejű, és konok módon folyton újítani akaró Scott kapna még egy lehetőséget saját víziójának lezárására, tehát a még a Disney előtt indult remek előzménytrilógiájának harmadik felvonására (persze, persze, emellett azért Noah Hawley sorozata is érdekel). Ha lehet még igazán érdekes dolgot kezdeni az Alien-frencsájzzal, arra ironikus módon 50 év után is az eredeti film rendezője a legnagyobb remény. Még ha borzalmasan is sikerül a harmadik film, legalább tudni fogjuk, hol ér véget a valódi sztori, mielőtt végleg Disney-mesévé változik.