Páncélba zárt szellem (2017)

Amikor kiderült, hogy Masamune Shirow cyberpunk mangája élőszereplős megfilmesítést kap a kultikus 1995-ös anime után, a műfaj szerelmeseinek örömtáncot kellett volna járniuk, de pont az ellenkezője történt. Merthogy az is kiderült, hogy a főhőst, a kiborg Kuszanagi Motoko őrnagyot Scarlett Johansson alakítja, jött is a felhördülés. Igaz, a főszereplő már csak az Őrnagy néven szerepelt, a világ, amelyben élt, számos nemzetiséget elegyített, még akkor is, ha az alapanyag japán, de sokak szemét szúrta, hogy egy távol-keleti karaktert egy ízig-vérig amerikai színésznő játszik el. Érthető módon a stúdió olyan sztárt akart főszereplőnek, akinek a nevére beülnek, ám a taktikai rosszul sült el, a produkciót ún. whitewashing vádja érte, még petíció is indult ellene. Volt, aki tényleg felháborodott, volt, akit csak a negatív sajtó riasztott el, de az amúgy látványos és izgalmas film jókora bukta lett.

A magányos lovas (2013)

Itt egy kicsit vakarjuk a fejünket, miért is utálták ezt a filmet annyira már előre, mert sok minden adott lett volna a sikerhez. A rendező, Gore Verbinski és Johnny Depp nem sokkal korábban indították be minden idők egyik legsikeresebb film franchise-át, A Karib-tenger kalózait, a film pedig a 60-as évek népszerű tévésorozata alapján készült. Deppet imádták, Armie Hammer épp felfutóban volt, be is jöhetett volna a számítás. És még csak nem is azért nem jött be, mert Depp fehér ember létére indiánt játszott – ezt az előrelátó Disney előre eltusolta, számos indiánszervezettel „jótékonykodtak” -, hanem jó eséllyel azért, mert a nézők nem tudták, mire számítsanak. A film előzetesei egyszerre bumfordi és véres, furcsa mesét ígértek egy hibbant indiánnal és egy fehér pasival, aki icipicit álarcot visel.

Nem jött be a nosztalgiafaktor, nem jött be a furcsaság, nem jött be semmi, amit Verbinski lépett, mintha valami ősi komancs átok ült volna a produkcióra.  

Noé (2014)

Amerikában számos valódi és és még több önjelölt érdekvédő szervezet figyeli minden hollywoodi produkció, minden „rezdülését”, és ez különösen igaz, ha vallási témájú, sőt, bibliai történetet készülnek vászonra vinni. Egy-egy ilyen csoport tetszése vagy nem tetszése döntő lehet egy film sorsát illetően. Ilyen konzervatív csoportok vitték diadalra annak idején A pingvinek vándorlását, és ők próbálták meglékelni a bibliai történetet a saját módján értelmező Darren Aronofsky Noéját is. A film egyes elemzők szerint több százezer nézőt veszített a film a keresztény érdekvédők vészjelzései nyomán - érdekes, hogy Ridley Scott szintén ószövetségi meséje, az Exodus: Istenek és királyok (2014) valahogy megúszta ezeket a támadásokat. Más elemzések szerint az ősrégi történet egyszerűen nem érdekelte az emberek zömét, hiába vitték olyan sztárok, mint Russell Crowe, Emma Watson vagy Jennifer Connelly,

Szellemirtók (2016)

Meglepő volt, mekkora ellenszenv fogadta annak idején a szellemirtók franchise női rebootját, és még ma is nehéz kibogozni, mi is okozta a jelenséget. Nyilván volt a dologban egy jó adag szokásos férfi bunkóság, de számítsuk ide azt is, hogy az eredeti Szellemirtók afféle nemzeti kincs, már-már a kulturális örökség része, és sokan nem örültek annak, hogy rossz kezekbe kerülhet, vagyis inkább a reboot ellen voltak. Merthogy Melissa McCarthy és Kristen Wiig ugyan remek komikusok, de egyik sem az a személyiség, aki már elsőre szimpatikus mindenkinek, a csapat legjobbja, Kate McKinnon pedig nagyrészt ismeretlennek számított. Az új film humora már az első előzetes alapján is vaskosabbnak tűnt az eredetinél, de már az első képekből látszott, hogy ez bizony nem üt nagyot. Nem is ütött, de a film felé irányuló sok düh még ma is érthetetlen.

A csodálatos Pókember 2. (2014)

A második részre már nyilvánvaló volt, hogy az egyébként tehetséges, de teljesen más műfajra termett Andrew Garfield pocsék választás volt Peter Parker szerepére, így még maga a stúdió is ódzkodott az eredetileg trilógiára tervezett reboot második epizódjától. Vagyis a film már a készítőinek is púp volt a hátán, a rajongók is előre rühellték, és sejteni lehetett, hogy nem lesz a dologból sem kasszasiker, sem harmadik rész. A szokásos gonoszokat sem sikerült különösebben jól kidolgozni, így senkit sem villanyozott fel, hogy Jamie Foxx lesz Elektro és Paul Giamatti Rinó, és a máskor csupa energia Emma Stone is minden meggyőződés nélkül hozta a szerelmi szálat. Még Marvel marketing részlege sem vetette magát a filmre, vagyis még különösebb felhajtás sem előzte meg a bemutatót.

Macskák (2019)

Sokat írtunk már róla, hogy Andrew Lloyd Webber kultikus színpadi musicaljének az Oscar-díjas Tom Hooper által filmre vitt adaptációja milyen hatalmas bukás volt mind anyagilag (becslések szerint legalább 130 millió dollárt veszített rajta a Universal stúdió), mind kritikailag (a legfrappánsabb beszólásokat ebben a cikkünkben szemléztük), mind a díjakat illetően - a Macskák lett a 2020-as Arany Málna-gála egyértelmű „győztese”. Arról is beszámoltunk, milyen méltatlan körülmények között kellett dolgoznia a film sokat bírált vizuális effektes csapatának, és hogy milyen gikszerek történtek az utómunkálatok során, lásd a híres-neves „s*gglyuk-gate”-et. A legrosszabb az, hogy ezt már az első elfuserált képkockák után tudni lehetett, és ennél rosszabb szereposztást aligha találhattak volna  Rebel Wilson, Taylor Swift vagy James Corden macskaként?

Stardust (2020)

Lehet, hogy Gabriel Range-nek csak pechje volt, de az is lehet, hogy saját maga idézte elő önnön bujkását. Range ugyanis látszólag a legújabb trendet lovagolta meg, zenés életrajzi filmet csinált a rocktörténet egyik legnagyobb ikonjáról, David Bowie-ról, és sokan gondolhatták azt, hogy a Bohém rapszódia (2018) és Rocketman (2019) után ez csak egy újabb bőr lehúzása a témáról, ráadásul Bowie sem halt meg olyan rég, hogy „illő” legyen az életét boncolgatni. A legnagyobb gáz a kanadai független produkcióban, hogy az örökösök nem engedték Bowie zenéjét felhasználni és nem adták áldásuk a filmre, így készült el

egy Bowie film Bowie dalok nélkül.

Innentől a legjobb esetben csak érdektelenek voltak az emberek, rosszabb esetben utálták – anélkül, hogy látták volna. Pedig a hírek szerint rengeteg pontatlansága ellenére nem is lett rossz a végeredmény.

Music (2021)

2021 legzavarbaejtőbb filmjét nem profi rendező készítette, hanem az ausztrál énekesnő, Sia, aki egyébként irdatlan sok filmzenét jegyzett az elmúlt években. A Music számos önéletrajzi elemet tartalmaz, és akárcsak az énekesnő korábbi videóklipjei, egyfajta kódolt érzelmi kitárulkozás, csakhogy a nézők nem nagyon vették a kódot. Nem segített, hogy Sia „kabalatáncosa”, az egyébként elbűvölő  Maddie Ziegler egy autista lányt alakít – őt kell felnevelni volt függő nagynénjének (Kate Hudson) a nagymama halála után -, és Sia szemmel láthatólag semmit sem tud a betegségről. Így lett Ziegler máskor jól működő eltúlzott mimikájából és a rossz rendezésből egy önkéntelen autizmus paródia, és az első előzetest olyan felhördülés követte, amire nem nagyon volt eddig példa. Ha ez nem lett volna elég, Sia azt a hibát is elkövette, hogy az egyik jelenetben afrofrizurát adott a besötétített bőrű Maddiere, ami ma már halálos bűnnel számít, ezek után nem volt meglepetés, hogy a soros Arany Málna díjátadón Hudson lett a legrosszabb női főszereplő, Maddie Zieger a legrosszabb női mellékszereplő, Sia pedig a legrosszabb rendező.

Itt a SZESSÖN-bakiparádé, a 2021-es epizódok legviccesebb jelenetei! Okkal maradtak ki az eddigi adásokból: volt, hogy becsúszott pár baki, és volt, hogy el sem indult a kamera...