Semmi különös. Leheletnyi történet vessző százkilenc perc. Lélektani kamaradráma készült David Bowie életének néhány hetéről, a film mégsem állítható a megszokott rock-sztár életrajzok sorába. Független film egy globális szupersztárról.
Gabriel Range rendező-forgatókönyvíró David Bowie kevésbé ismert életszakaszára fókuszál, és inkább az alkotás folyamatát szeretné megérteni, vagy legalábbis megmutatni. Nagy vállalkozás. A filmben a szupersztárrá válás előtt járunk, Bowie első amerikai turnéján 1971 februárjában. Bowie még nem Bowie (persze az), bár két évvel korábban, a Holdraszállás évében már berobbant a Space Oddityvel. Amerikában alig ismerik, legutóbbi lemeze a The Man Who Sold The World meglehetősen sikertelen, még a kiadója is alig hisz benne. Legfőképpen persze ő maga lebeg a megfogalmazhatatlanságban. Ekkor még.
Tavaly nyáron forgott a kanadai független produkció sokéves előkészítés és megannyi nehézség után, köztük azzal a nem elhanyagolható részlettel, hogy az örökösök nem engedték Bowie zenéjét felhasználni. És mint annyiszor megtörtént már, a nehézségek ebben a filmben is átgondoltabbá, kreatívabbá tették az alkotókat, akiknek sikerült elsősorban feldolgozásokkal és a Bowie-hangzás megidézésével egy igazán érvényes zenei anyagot építeni a történetbe. Már csak ezért és Johnny Flynn magával ragadó előadása miatt is érdemes megnézni a filmet.
A Stardust legutóbb a londoni Raindance Filmfesztiválon mutatkozott be, majd a nyitó gála után online is elérhetővé vált néhány napra. A független filmekre fókuszáló fesztivál hétvégi díjátadóján a főszereplő Johnny Flynn elnyerte a legjobb alakításért járó díjat, ami teljesen érthető. A fiatal zenész és színész annyi árnyalattal formálta meg Bowie-t, és nem csupán külső hasonlóságaik miatt (még a hangszínüket is beleértve) volt jó választás a szerepre, de Bowie törékenységét, kifinomultságát, zavarodott útkeresését is közvetíteni tudta.
Ott lehettünk egy kicsit Bowie-val a londoni Soho észvesztő bulijaiban, a JFK reptéren, ahogy éppen csak beengedik az államokba, Warhol Factoryjában, végtelen autóutakon és hát persze a nyugati parton. Mindezt nagyszerű alakításokkal, játékos kosztümökkel, retro utalásokkal, gondosan felépített látvánnyal kínálja a Stardust - csak azok a parókák lettek volna egy kicsit életszerűbbek, elsősorban az egyébként csúcsformában levő Marc Maron alakította producer hajzatát volt nehéz komolyan venni.
A film javára szolgál, hogy a lineáris történetmesélés megtörik néhány pszichedelikus jelenettel, különösen a családi tragédia, a szeretett testvér skizofréniájának felidézésekor. A road movie-ban Bowie (Flynn) a lemezborítóról ismert, és leginkább a hagyományos indiai férfiruhához hasonlítható, de mégis nőies selyemruhában, meglehetős sikertelenségben utazza végig az államokat kettesben a producerével. Turista vízummal érkezik, így nem koncertezhet, elvileg. Még hullámos hosszú a haja, ahogy akkoriban szinte minden rockzenészé, játszik az identitásával, vagy egyszerűen csak keresi azt. Szinte szellemként van jelen, de működik. Értjük, hogy miről van szó. Az alkotó küzdelméről, meneküléséről, a belső építkezés lélektani folyamatairól, mindenekelőtt a bizonytalanságról, a magányról és a félelemről. Ez az időszak kulcsfontosságú a karrier alakulásában, ezért nagyítja fel a rendező és mutatja be részleteiben: itt formálódik ugyanis Bowie egyik legfontosabb alteregójának, Ziggy Stardustnak az alakja. Ezután az amerikai turné után adja ki 1972 júniusában ötödik stúdióalbumát, Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars címmel. Mára a lemez minden dala klasszikussá vált, akkor és ott megszületett a Bowie-mítosz, és itt egy a film nekünk a felidézésére.
