A történelemről sokféleképpen lehet filmet készíteni - a rendezői szemlélettől és az ábrázolt eseménytől függően. Láttunk már itthon is romantikus képeskönyveket, hideg logikával megszerkesztett eseménykrónikákat, illúziókat szertefoszlató pajkos paródiákat (az aktualizálás és hamisítás változatairól nem is beszélve). Számos tisztes színvonalú alkotás idézi fel a hazai vásznon históriánk évszázadait, a honfoglalás azonban, noha meghatározó fontosságú nemzeti tudatunk és hagyományaink alakításában, eddig még nem ihlette meg a szóban forgó témák, illetve műfajok szerelmeseit. Talán nem véletlenül. Ennek a sorsfordulónak igazi mélységeit, bonyolult ok-okozati összefüggéseit ugyanis főképpen a nagyepika képes visszaadni - nem annyira a mozgalmas epizódok felidézésével (mindezek mozgóképeken is kiválóan rekonstruálhatók), inkább a nagyformátumú hősök belső világának, gyötrelmes vívódásának ábrázolásával, a kor "lelkének" átvilágításával és filozófiai igényű következtetésekkel.
Koltay Gábor nagy fába vágta a fejszéjét, amikor régi álmát megvalósítva, mozilátvánnyá költötte át a mondákat és legendákat, amelyeken több generáció tagjai fölnevelkedtek. Társalkotónak és konzultánsnak autentikus személyiségeket választott: Nemeskürty Istvánt és László Gyulát. Felfogásáról több nyilatkozatban vallott: "Azt mondtuk, legyen izgalmas, fordulatos a film, akciókkal, csatajelenetekkel, de mutassa be a kor hangulatát, merítsen a honfoglalás bennünk élő mítoszából is" - fejtegette lapunk munkatársának, hangsúlyozva, hogy alapvető forrásnak Anonymus Gesta Hungarorumját, Kézai Simon és más középkori krónikások feljegyzéseit tekintette. A forgatókönyvből mindemellett a fikció sem szorult ki. Az etelközi indulástól a Kárpát-medencébe történő érkezésig kísérjük figyelemmel őseink útját (a vérszerződéssel és más mozzanatokkal), ám bizonyos epizódokat az írói fantázia teremtett. A deklarált cél: a múlt megismerése, a nemzeti öntudat erősítése.
A Honfoglalás a várakozásnak megfelelő élményt kínálja a nézőnek. Aki ismeri Koltay elveit, stílusát, módszereit, a filmben pontosan azt kapja, amire számított. Az alaphang az áhítaté: az elbeszélést az első kockától az utolsóig a pátosz emelkedettsége hatja át. Meglehetősen didaktikus a vizuális megfogalmazás. A szerzők mindent elmondanak, mindent bemutatnak, mindent cizellálnak a képsorokban: itt nincsenek "víz alatti áramlatok", finom sejtetések, rejtett utalások. Ellenkezőleg, folyton ismétlődnek, visszatérnek egyes motívumok, túlteng az emlékek flash backje, minduntalan lassított felvételek hivatottak erősíteni a költőiséget. De a Honfoglalás igazi paradoxona nem azzal kapcsolatos, ami benne van a filmben. Hanem ami hiányzik belőle: a drámai folyamatok rajza, az elhatározások és tettek érlelődésének érzékeltetése. Olykor dekoratív, máskor illusztratív metszetekből áll össze a tabló. Talán kevesebb fejezet árnyaltabb megjelenítésben több lehetett volna. Elismerést érdemel, hogy a tömegjelenetek dinamikusak, a veszélyek és harcok dramaturgiája kidolgozott, a tájak fenségesek. Koltay Gergely zenéje rendkívül hangulatos és melodikus. Többen furcsállották az olasz sztár, Franco Nero választását - ő személyesíti meg Árpádot -, játéka azonban illúziókeltő az adott koncepcióban. A népes szereplőgárdában találjuk Sinkovits Imrét, Bitskey Tibort, Csurka Lászlót, Dörner Györgyöt, Gryllus Dorkát, Helyey Lászlót: az ő karaktereik a legmarkánsabbak.
Koltay Gábor az akadékoskodókkal szemben már előre a nagyközönséget hívta döntőbíróul. De nem kell valakinek előítéletesnek lennie ahhoz, hogy ez a fajta ábrázolás ne tessék neki. E sorok írója például a hétköznapi visszafogottságot többre becsüli a vakító ünnepi fénynél, ami ezúttal mintha túlságosan erős volna, a szándék tisztességét és bizonyos erények jelenlétét azonban nem vitatja. Jó lenne, ha a vállalkozás nyomán mások is kedvet kapnának a magyar történelem filmes fehér foltjainak felkutatásához és csökkentéséhez.
