A Mikrokozmosz rendezői új filmjükben, a Genezisben feltalálják a képes emlékkönyvet, amibe az élet folyójáról és egymáshoz vonzódó szigetekről jegyeznek fel negédes gondolatokat. Mindezt egy természetfilm álcája alatt. Kritika.
A Genezis rendezői előző filmjük, a rovarok antropomorfizált világának zenés balettje után ezúttal ismeretterjesztő mozit forgattak. Annak ellenére is, hogy valamiért úgy tekintettek a tudományra, mint iskolásfiú a pornólapra. Szükségük van rá, de ha szóba kerül, sejtelmes történetekbe ágyazva beszélnek róla.
Szégyellték, hogy a téma kapcsán kénytelenek molekulákról, világegyetemről és evolúcióról beszélni. A kellemetlen helyzetet úgy hidalták át, hogy az univerzum születésétől a Föld benépesedéséig tartó folyamat ismertetését patetikus, balladai felhangú narrációba csomagolták. Amely egészen különös eredményhez vezetett.
A világ tésztája
Ül egy öreg, burnuszos néger a vályogkunyhójában, a földön, nagy vaslábas előtt, és mintha törzse ősi mondáját adná elő, regélő hangsúllyal azt mondja, minden atomokból épül fel, és ezek az atomok az ősrobbanás során töltötték meg a teret. Mivel a rendezők érezték, ez így nem autentikus, olyanokat adtak még a néger szájába: a világ tésztájában gázgömbök álltak össze, ebből lettek a csillagok.
Nem tudni, a képzavaros mondatok a francia eredeti sajátjai, vagy a magyar fordítók tartották jópofának, hogy a sajátos helyzetet egészen a szürreális zónába nyomják, és tudassák a nézővel: "mint két szigetecske, úgy vonzódik egymáshoz a két test".
Hüllők mindenek felett
Az egymáshoz vonzódó szigetek képtelenségét sajnos nem ellensúlyozza a Genezis tudományos vonala. Követhetetlen ugrásokkal halad a történet a tésztán és a gázgömbökön át az élet megjelenéséig. Aztán hirtelen kimászik egy hal a vízből, és zenére bemegy a parti vakondtúrásba. Miért? Nem derül ki, de aztán feltűnnek a hüllők, és hirtelen vége is az evolúciónak.
Claude Nuridsany és Marie Pérennou meg vannak győződve arról, hogy a leguánok jelentik a folyamat végét, így törzsfejlődésről ezután váratlanul a harcra terelik a szó, amit két kaméleon sziszegésével illusztrálnak. Később párválasztás a téma (két béka a vízben), miközben az öreg kunyhólakó azt mormogja, oh, a szerelem, a szerelem. Asszonya biztos többnapos gumógyűjtő úton van.
Ha a patetikus szövegek, és a követhetetlen evolúciós történet nem, akkor biztosan a bravúros képek miatt született a film, gondolhatnánk. A szándék legalábbis ez volt, merthogy az evolúciós mesét hosszadalmas, magyarázat nélküli felvételek szakítják meg viccesen integető rákokról és együtt úszó halakról. Szuperközeli felvételeknél és zenére ugráló állatoknál a természetfilmekre szakosodott tévéadók korában azonban már több kell. A nézőben így a filmből talán a leguánok után - minden átmenet nélkül - megjelentő, humán embrió képei maradnak meg, ahogy izeg-mozog, pislog az anyaméhben.
A meghitt pillanatokat azonban gyorsan felülírja a megállapítás, miszerint az élet egy csónak, ami igyekszik árral szembe haladni az idő folyóján. Ennél szebben mi sem tudtuk volna összefoglalni a helyzetet, kérjük jegyezze fel emlékkönyvébe.
